Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

önfegyelmezés, hogy meg tudjuk várni azt az időpontot, mikor Európa sakktábláján úgy állanak a bábok, hogy egy lépéssel egy paraszt (ti. mi, magyarok) mattot mondhat Franciaország és Anglia gőgös királynőjének és rideg királyának! (...) Rákosi Jenő a Budapesti Hírlapban tárcát írt Fekete angyal c. regényemről. Tele van ellentmondással a kritikája. Azt mondja először: túlságosan lírikus a regény, később: csupa gondolathalmaz az egész. Elismeri, hogy a regényhős nemcsak rokonszenves és félisten lehet, hanem bűnöktől kilyuggatott szegény ember is; s mégis megdorgál, hogy nem hatalmas, achilleusi alakot választottam Lázár István helyett. - Lehet, hogy nem jó regényeket írok (= pénzért írom!), de az, hogy költői minden regényem: talán mégsem olyan nagy baj? És hogy magam formálom az életet a magam céljainak megfelelően? Ez bizony igaz, de hát ez már az írók kiváltsága, csodálom, hogy Rákosi ezen megütközik. Azt mondja, ilyen hatalmasnak elgondolt „tetralógiá"-hoz másforma embereket, erősebb magyarokat kellett volna választanom, ha a magyarság szerepét akarom megmutatni a XX. század nagy világfordulójához jutott Európában. Igaz; de honnan vegyek én ma nagy magyarokat; mikor mind olyan kicsinyek vagyunk? Majd 500 év múlva nagyobbaknak látnak bennünket. Plutarchos milyen közönséges embernek tünteti föl még a hatalmas Julius Caesart is! Pedig az volt olyan nagy ember, mint Rákosi Jenő. Sebaj. Az én küldetésem az, hogy elmondjam mondani valóimat, akár így, akár úgy. A forma nem olyan halálosan fontos. És szabad nekem vegyítenem is a fennálló vagy örökölt formákat. Azt nem nézik, ami megvan bennem; az öreg Rákosi is azt hánytorgatja, ami nincs. Furcsa egy mesterség ez a kritika.

171 171 Rákosi nemcsak és nem is elsősorban a regény poétikai kérdéseivel, megoldatlanságával foglalkozott, hanem ideológiai és (nemzet)politikai szempontból közelített. Ezért emelte ki a regény poétikai kérdései közül is a főalak teherbíró képességét. Szerinte a regény főhőse nem felel meg a kitűzött célnak, vagyis annak a bemutatásának, hogyan illeszkedett be a magyar faj a XX. század nagy világfordulójába. Ehhez „jellemet, hőst, férfit, megtestesülését a magyar fajnak" kellett volna választani, „nem egy ily ingatag legényt, aki megkótyagosodik idegen nemzetek filozófiáján, megrészegül Párizstól, hogy a pergőtűztől és a vérözöntől a Doberdón átalakuljon magyar parasztból világforradalmárrá... Hát Párizs! Olvastam Oláh Gábor tollából egy szertelen, de brilliáns verssel megírt füzetet, melyet akkor írt, mikor ő is Párizsból hazakerült. Mindaz benne volt ebben a füzetben, amit most Lázár István s egy pár barátja" Párizstól megmámorosodott alakjában most megírt. Onnan hozta Ady is a maga magyarságát, „amely gőgből, elkeseredésből és lenézésből font ostor volt, melyet fölöttünk, elmaradt magyarok fölött versben és prózában suhogtatott. Adta a gőgös magyart, elkeseredett civilizálatlanságunkon s lenézte testi és lelki szegénységünket. (...) Isten veled, Párizsom, ezzel búcsúznak, mikor hazaindulnak és itthon leülnek, és szidják a rongyos Pestet és a rongyos magyart. Ezek azok a beteges lelkek, akik megízlelték az idegen kaviárt és lesajnálják a mi vaskosabb konyhánkat. (...) Nem tudom,nem vagyok-e keményebb a kelleténél Oláh Gáborral szemben, aki egyéb-