Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

Keserves életnek vágta itt ösvényét ez a hallgatag, mindent tűrő, mindent szenvedő fiú. Ami kis pénze volt: befizette bolondul tandíjnak! Pedig, ha kiböjtöli a nagyságos tanárkart: úgy karácsony tájára neki is elengedik az egész tandíjat, mint a többi filozoptérnek. De Sanyi járatlan volt még a nagyvilágban; pajtása pedig nem volt, akihez dörgölőzzön. Nem is tetszett neki a dörgölőzés. - Pénztelen maradt, keresetforrás után kellett nézni, mert hazulról nem csurrant! Varga Bálint révén kapott nevelőséget özv. Korbuly Gézáné nagyságánál. Nem is olyan igazi nevelőség volt ez, csak kifutó, befutó, gyermekkísérő állás. De kapott érte ebédet, reggel egy csésze kávét és havonkint 6 forintot, no meg, föld alatt vágtató villamosra jegyet. Pazar állás elsőéves gólyának! Hány szegény filozopter jár a népkonyhára és hál éjszakáról éjszakára bérelt, poloskákkal töviskezett kín-ágyakban! Korbuly Gézáné özvegyasszony; igen szép asszony és különös asszony. Egyik reggel oly üde, oly harmatos, mint a patyolat: párduc-sugár termete oly hajlós, mikor letérdel az ebédlőben, hogy a nagy kandallóban megigazítsa a rohogó tüzet!, másik reggel pedig oly halavány, oly bágyatag, mint a leforrázott liliom. Csak mély csillámú, zöldes szeme ragyog fiatal, tapasztalatlan szívekre mindig észvesztőén. Sándor, a fekete kopott kabátos, hupikék nyakkendős, kicsit bő, kicsit kurta nadrágos, pápaszemes, félszeg, falusi kásás hangú filozopter: nagyon különös elfogultsággal csókolt kezet a nagyságos asszonynak, mikor legelőször bemutatták neki. Ügyetlen volt, mint a falusi lány, mikor kérőben járnak nála, s tudja, hogy minden szem rajta van. Két gimnazista fia van Korbulyné nagyságának: Domi meg Géza. Domi fekete szemű, olajbarna képű, komoly, erős szorgalmú; Géza gesztenyébb, de csak olyan olajbőrű, nyitva tartott szájú, örökösen kötekedő, nevető, kuncogó legényke, aki csak azt tanulta, ami neki tetszett. Ezt a két úri gyerkőcöt kellett Sándornak gondjaiba venni. (...) Jóllakás! Erről kell valamit mondanunk. (...) Ostoba volt Sándor, mint a magát megbicsakló barom. Ügy gondolta, hogy szégyen egyféle ételből kétszer venni. S nem vett. Azután jöttek igen ínycsiklandó dolgok, s a szamár fiúnak a modern Tantalus minden égbekiáltó kínját át kellett szenvednie. Lesoványodott. A fiúk, különösen Géza, kötölőzködtek vele: „Többet egyék, nevelő úr, mert olyan lesz karácsonyra, mint a pipaszár. S mit mond majd a mamája?" Sándor bolond volt és következetes a szamárságban. Egyszer vett, keveset, s többet az öreg Istennek sem. Hanem ebéd alatt, meg reggelenkint, mikor csak ketten voltak a nagyságos asszonnyal a szobában, így elnézte ennek a szép özvegyasszonynak halovány arcát, különös szemeit, sugár hajolású derekát! Olyan üde volt sokszor, mint egy leány. Dicsekedett is vele, hogy Bécsben, akik nem ismerik, mindig Frauleinnak szólítják. Úri nő volt, mindenkihez kedves, nőies, bánni tudó mindenkivel. (...) Sándor beleveszett a szépasszonyba. Nem merte volna szerelemnek mondani ezt az édes-kegyetlen érzést, pedig az volt. Első szerelme a 16 éves korában örök szerelemtelenséget esküvő legénynek. Persze, szégyellte volna maga előtt is beismerni akkor, hogy szerelmes! Szerelmes a tanítványai anyjába! Pedig ez nem is olyan fehérhollóritka eset. Hányan szerelmesek tanítványaikba! Hányan tanárjukba! A fő csak az, hogy az egyik fél hím, a másik nőnemű legyen. Sándor szerelmes volt, első-szerelmes, így buta szerelmes. Nem szólhatott egy sóhajtást sem, mert