Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

mi külön meny or szagban, valami a felhők fölött trónoló mesebeli lényben keresett, ezt akkor önmagában keresi." Óh, be jólesik ezt olvasnom, most, 1920. december havában, Magyarországon, Csonka-Magyarországon, a keresztény kurzus, a felekezeti és faji csatározások szemforgató, álszenteskedő, farizeuskodó, tartuffe-oskodó korában! És eszembe jut egy régi versem: Új Istent keresünk,

126 amelyben Schmitt gyönyörű gondolatának ismerése nélkül jutottam ugyanerre a felséges istenemberségre: Én látom már a jövendőknek Kéklő ködén át: Isten-Ember... És lesz idő: magában hordja Igaz istenét minden élő. (1908.) Ilyenkor mégsem bánom, hogy születtem. Most már mi a lélek? Nem külön substancia, nem szellem-kísértet, nem az agy különálló mechanizmusa. Schmitt szerint a szellemi tevékenység is kozmikus működés. (...) „...a mindent összekapcsoló ősegység... rezgési módja... az ő megfelelő ráhangzó alapját nem bármely tetszés szerinti testben találja meg és nem is bármelyik agyvelőben, hanem a világok egész végtelenségében éppen csak abban a megfelelő rezgési mód fölvételére alkalmas agyban." (...) Hanem azért nagyon illuzorius ez a Schmitt-féle lélekmagyarázás. Mert az ő elméletéből csak annyi következnék, hogy az ember agya reagál az Őseredeti éterrezgésekre, s így bizonyos hatást vesz át valaki mástól. De hogyan lehet ebből megértetni az agy alkotó, újat teremtő munkásságát? Mikor az Én tudatosan feszül valami addig ismeretlennek a létrehozására? Ilyenkor már az ősrezgés ráhatása a ráhangzó alapra: nemigen vezet bennünket jó útra. Ha én egy mesét gondolok ki, amilyen még nem volt a világirodalomban, vagy más ember agyában: azt honnan veszem? A Mindenség rezgi belém? Vagy mi? Itt már nehezen zakatol a Schmittféle repülőgép és megálló motorral zuhan biztosabb alapra: a jó öreg anyaföldre. Megint csak onnan kell kiindulni. * Óh, borzasztó vágy, akit valahány férfiősömtől kaptam örökségül: minden nőt szeretnék szuronyom hegyére tűzni! 126 Mj.: Oláh 1908.