Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
III. kötet
alakít, mímel; arca, keze, feje, szája örökös izgalommal kíséri, emeli, színezi szavait. Hallatlan gúny vigyorog gondolatai alól, meztelen és találó hasonlatai megütik a hallgatóság idegét, hogy csak úgy zeng bele, mint az Ady Endre „fekete zongorája". Az a furcsa, eredeti, érdekes stílus, amelyik a regényében annyira szembeszökő, beszédjét is jellemzi. Az Aranybika dísztermében a zsidóság társadalmi rothasztó szerepét adta elő pazar hatással; a színházban pedig az elzsidósodott magyar irodalomról beszélt. A zsidóságot a kolera-bacillushoz hasonlította a magyar nemzet beteg testében; aki most is „emberiességről" beszél, olyan, mint az a buta orvos volna, aki azzal küldené fenébe kolerás betegét: „Mit akar? A bacilus is szerves lény, mint én és ön, joga van élni!" - Debrecen zsidói - nagy számmal vannak! - megrökönyödve dugják össze jellegzetes fejüket: hogyan lehetne ezt a Szabó Dezsőt megvesztegetni vagy elhallgattatni? - a zsidósághoz húzásáért veszettül, tajtékzó haraggal támadta Baltazár püspököt is, ezt a „szíriai szajhát", aki magyar ember létére piszok zsidó rabbikkal csókolózik és minden bajba jutott hébernek jótállója; felszólítja, hogy azonnal hagyja ott a helyét és takarodjék ki Jordánjaival együtt Palesztinába. (Csakhogy Dezső püspök nem megy!) 89 - Ezt a támadást ízetlennek és ostobának találom; nagyon érzik a katolikus papság gyűlölete belőle; igen ravaszul és ügyesen egy protestáns íróval ütögeti pofon a magyar Róma a kálvinista Róma főpapját. Ebből baj lehet, éppen az „ébredő magyarok" célját illetőleg; mert az erősen megtöltött fegyver néha visszafelé sül el. Ha sokáig piszkolják Baltazárt, s benne a tiszántúli ref. egyházkerületet: az lehet a vége, hogy a kálvinisták mérgükben frontot csinálnak a katolikusok ellen, s nem lehetetlen, hogy éppen a zsidóságot veszik maguk mellé kombattánsnak. Akkor aztán hajrá! Újra lobogni fog a máglya és zúg a középkori jelszó: Lutherani comburantur! 90 Szabó Dezső különben olyanforma jellem, mint a prédikátor Dávid Ferenc volt a 16. században: minden irányzatot megpróbál, keresve a bujdosó igazságot; s mikor majd minden irányzatot végigkóstolt és mégsem elégítette ki igazságszomjazó lelkét: meghal bánatában és reménytelenségében. Az „ébredő magyarok" asztalához leültem két este; Isten bocsássa meg bátor szólásomat: éppen úgy éreztem köztük magamat, mint a múlt év márciusában az itt járt kommunista vezér Vágó Béla és gárdája között, akiket szintén megtiszteltem. Ugyanaz a veszett embergyűlölet, ugyanaz a rövidlátás, csak az emberek és a jelszavak mások. - Oh, szegény magyarok! Oh, álmodó magyarok! Oh, ébredő magyarok! (...) 89 A Hírlap 1930. március 30-i száma részletesen ismerteti Szabó Dezső beszédét, de a Baltazár elleni kirohanást a tudósító nem említi. Szabó a magyar irodalom várható fejlődéséről beszélt. Úgy látta, hogy a magyar irodalom a múlt század hatvanas éveiig hű tükrözője volt a nemzeti szellemnek és a faji jellegnek, ekkor azonban a régi magyar literaturát egy nemzetközi, magyartalan áramlat elnyomta. De most újabb fordulat következik. „Irodalmunk ezután (...) szociális irodalom lesz, átfogó és egyetemes, nem pedig lírai apróságokkal való beteges bíbelődés. A közösség egész életét, a maga durva realitásában kell odahemzsegtetni az új olvasó elé." 90 A lutheránusokat meg kell égetni. (Werbőczy István törvénye.)
