Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

meg akarja ismerni. Kivittem az Új verseket és a Vér és Aranyt. Irma intelligens nő: sokkal hamarabb megért egy elrejtett gondolatot, mint egy classicus philologus tanár, aki ma sem lát túl az Iliászon. Nagyon tetszettek neki az új versek, különösen „A fehér csend", s általában a Léda-zsoltárok. Adyról írt emlékbeszédemet is nagy figyelemmel olvasta el; az tetszik neki Adyban, hogy egy-egy versének kéthárom értelme is lehet. Éppen ebben áll a gazdagsága; s ebben üt el minden eddigi magyar költőtől. Irma ismeri sivár környezetemet, amelyben élek és dolgozom, éppen azért csodálkozik: hogyan támadhatnak szép gondolataim nem szép helyen? O azt hitte, hogy a környezetből táplálkozik a fantáziám, és hogy döntő hatással lehet egy szobaberendezés is valamelyik irodalmi mű keletkezésére. Megmagyaráztam neki, hogy az író magából merít; természetesen, ott már rengeteg elraktározott anyagnak kell lennie, amit az életből, a természetből gyűjtött; mindig keze, vagyis esze-ügyében kell lennie annak a színnek, szónak, gondolatnak, képnek, amelyre éppen szüksége van. Én is sokat gyűjtöttem húszéves korom óta. Az író lelki munkásságában az a legérdekesebb és legfontosabb, hogy pompásan, tisztán merüljenek föl írás közben emlékezetében azok a helyzetek, tájak, dolgok, emberek, amelyekkel és akikkel valaha csak dolga volt. Ebben a tekintetben nem panaszkodhatom, mert egészen elfelejtett nevek és dolgok bukkannak föl tudatom színe alól az írás lázában. S nekem erre van legnagyobb szükségem. Irma csodálkozott, mikor megmondtam, hogy pl. a Két testvér regényem elején leírt szép parkot egy rimaszombati és tátrai kirándulásaim közben „szereztem", s azután a cirkvenicai Therapia gyönyörű parkja is hatással lehetett rá. Ugyancsak nevetett, mikor megtudta, hogy a Két testvér téli zivatarát (mikor Ákos orvosért rohan a városba) nem decemberben, hanem júliusban vagy augusztusban, forró nyárban írtam. Az ember ilyenkor egészen kivetkőzik magából. Magamról tudom: egy-egy fontosabb és drámaibb rész megírása után milyen nehezen tudok visszazökkenni a valóságba. (...) Ezekben a felfordult időkben csak a filozófus maradhat igazi ember, aki az objektív megfigyelő szemével nézi a koráramlatok ismeretlen cél felé törő útját, s a legőrültebb vérengzéseknek is az emberi szükségszerűség törvényével ad nevet. Jaj a hangulat-raboknak! Jaj a szélkakas-embereknek! Megbolondulhatnak, ha minden forgást lelkiismeretesen meg akarnak tenni a szelek irányába. - Én behúzódom, mint a csiga, kis házamba, s filozófusszemmel próbálom szétbontani ezeket a színsugarakat, amelyből napjaink napja áll. (Július eleje) Eltemettük szegény István bátyámat. A vasutasok, pályatársai, társulati zászlóval vonultak ki a temetésre, ott volt a hivatalfőnöke, sok jó ember. Négy kis árva sírt a koporsójánál, és az özvegye, és az