Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

val akar bennünket összecsatolni. Irt is egy röpiratot, amelyben gyermekes ravaszsággal okolja meg: milyen rettenetes élet-érdeke az Uniónak a szegény kis Magyarországgal való szövetkezés! Debrecen a Holdban! Nem hangzik olyan meseszerűen, mint ez a magyar-amerikai perszonálunió. Pedig nem is új ez a gondolat: már a nagy Zrínyi Brazíliába akarta kitelepíteni az Európában mindenkitől összemart kis magyarságot. Nagy szellemek találkoznak - Rostkowicz Arthur egyenes tovább álmodója a nagy Zrínyi ötletének. És mégsem értették meg a debreceni magyarok, különösen a szocialisták; talán éppen ez bizonyítja genialitását. Mikor az Aranybika dísztermében elő akarta adni roppant gondolatát ez a kis újságíró: a jelenlevő vad szocialisták lehurrogták, sőt szóhoz sem engedték, szépen kitaszigálták az utcára. Szegény Arthur, egyszer akarta megmenteni hazáját, most sem sikerült neki. Érdemes életre ez a nép? (...) Károlyi Mihály, a designált k. elnök, minden jót ígér, de kivinni semmit sem tud. Azt hitte Magyarország, hogy az ő nevének bizonyos varázsa van az Ententenál. Semmi. Semmi. Ez nekem is fáj. Olyan bizonytalan kezd lenni a jövő, a még el sem jött jövő... Engemet erőnek erejével be akarnak vonni a politika hajrájába, de nem lehet. Mindig undorodtam a cirkusz porondján való szerepléstől. Lovaknak és bohócoknak, tornászoknak és atléta-birkózóknak való. Én egyik sem vagyok. Ellenben fáj, kimondhatatlanul fáj, hogy a csehek északon, a románok Erdélyben, a szerbek délen - az örök birtoklás nem is nagyon takargatott pretenciójával nyomulnak mindig mélyebben és mélyebben Magyarország testébe. A székelyek ellenállnak, a tótok protestálnak, a magyarok kétségbeesnek - hiába; Károlyi azt mondja: tűrni kell, mert ha van igazságérzet Párizs és Amerika szívében, ez a megszállás nem lehet örökös. Ez is olyan délibáb-remény. Én az ilyenekben nagyon pesszimista vagyok. Ezernél több évet éltünk, tudom, hogy a nemzetek is elvénülnek, és elhalnak; ezer év annyi egy nép életében, mint száz az egyesében. Hátha a végünket járjuk? Körös-körül idegen nép, s a gyűrű mindig összébb-összébb szorul. Hátha a Herder jóslata most teljesül be véglegesen? Hátha mi vagyunk igazán az utolsó magyarok? - Borzasztó ezt elgondolni is. Hát még átérezni! Hát még átélni! Átélni a halált! A nemzet halálát túlélni és átélni az egyesnek. Irtóztató. - Sok verset írok novemberben. Majdnem mind szomorú. Ebben a bizonytalan időben csak egy bizonyos: a szerelem. - Irma mindjobban vonzódik hozzám, úgy veszem észre: megszerettem. Én, az igazat megvallva, a zongorajátékába szerettem bele; de ma már zongorája nélkül is elvinném magammal. Nem vagyok tisztában ezzel a leánnyal. A városban, ifjú gentlemanektől azt hallottam - olyan, aki szereti a férfiakat. (...)