Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

mel, s azt mondta rólam, hogy „élő anakronizmus" vagyok.

5 Nem tudom, honnan következteti ezt Kosztolányi: ebből az egy kötetemből, vagy egész írói, költői munkásságomból? Úgy látszik, nem ismer engemet, vagy félreismer. Korántsem akarom a nagy Ady Endrétől elperelni a forradalmi költő címet, de azt ki tudom mutatni, hogy az én költészetemben még hamarabb fölvillant egy eljövő nagy átújulás gondolata, egy magyar forradalom előre megsejtése, mint az övében. 1907-ben írtam Gondolatok felhőfutása c. rímtelen, időmértékes sorokban, strófátlan szabadsággal rohanó hosszú versemet, amelyben Jeremiás bús próféta-leikével jósolom meg a felénk láthatatlanul közelgő Thanatost, a nemzethalált, amiért nagyon kikacagtak és gúnyoltak debreceni ismerőseim; „minek félreverni a harangot, hiszen nincs tűz!" Pedig már én akkor éreztem. Ugyancsak a Gondolatok felhőfutásában van az a híres hely (III. részben), amelyet most magam is csodálok, ahol az 1914ben kitört világháborúnak csaknem teljes képe rémlik föl vízióképpen: „Megmozdul a világ; emberhullámokat hánytorgat a föld, kik hangyarajokként torlódnak előre. S fölrémlik fantomképed az égig: rémséges Háború!" Ezután Angliának, Németországnak, Franciaországnak, Oroszországnak, Romániának és Magyarországnak s Ausztriának a háborújáról szólok, legsötétebb pesszimizmussal a magunk sorsát illetőleg: „A halál nyugatról lappangva közelget, Bécs kitárt kapuján most gördül szekere..." Hát nem így volt? Nem Bécsért hullott el drága ifjúságunk, s lettünk félhalottak? - Ugyancsak ennek a kötetnek (1909-ben jelent meg) több kisebb versében határozott képekben lobban fel valami nagy, jövő háborúságnak a réme; így az Angelosz vagyok c-ben: „Azt álmodtam egy csodás éjjel: vagy meghalunk, vagy most születünk meg." Nagyon is igaz; meghaltunk, mint monarchia, újraszülettünk, mint magyar köztársaság. „Valami lesz, mert az idő5 Cikke elején Kosztolányi azon elmélkedik, hogy a háború után nem lehet már a régi módon verset írni. Akik élve maradtak, azok is „ma már csak bénult erőlködéssel emlékezhetnek vissza a múlt pazar önkultuszára". S ebbe a kontextusba helyezve beszél több verseskötetről, többek között a Laura fátyoláról. „Oláh Gábor könyvében (...) keményre kovácsolt, nehéz kálvinista nyelvét szeretem. Sokat tisztult azóta, hogy fölhagyott a magára erőszakolt új hanggal. Az ő újsága a régiségében rejlik. Ez a költő maga az eleven anakronizmus. Shakespeare-ies szonettjeiben a várvívások és lovagi tornák köréből veszi képeit, csupa patakzatos szóbőség és lendület a gongorizmus határán járó keleti képtorlódással. Kiszakítva külön-külön majdnem minden képe hatásos és jó, de az együttesben gyakran gyengítik egymást a figurák, nem simulnak az egész hangulatához." (Kosztolányi Dezső: Verseskönyvek. [Levélj. Pesti Napló, 1918. április 20.) - Oláh Apologia címmel választ írt Kosztolányi e tárcájára, amely azonban nem jelent meg a Pesti Naplóban. Kosztolányi ugyanis nem engedte közölni. Oláh elküldött írása lényegében megegyezik a naplóban írtakkal: „előtte jártam nemzetemnek érzésben és gondolatban." - 1921 májusában levelet kapott Kosztolányitól. Verset kért „az első magyar irredenta könyv" számára. (Lásd a 132. sz. jegyzetet.) Kosztolányi kitért afférjukra is, amely szerinte félreértésen alapult. Az a megállapítása ugyanis, hogy Oláh Gábor költői nyelve „ódon és aranyjánosian konzervatív", annyit jelent, mintha „egy mai német költőről állítanám, hogy Goethe nyelvén ír". Nem értette Oláh méltatlankodását, főleg azt nem, hogy egykori válaszában politikai érvekkel védekezett. (DIM)