Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

II. kötet

- Oláh Gábor, kelj föl! Itt van Ady Endre! A pötyli Szilágyi Sándor volt. Felugróm. Felöltözöm. Kiugrok. Egy kétlovas kocsin ott mosolyog rám Ady. Vele Horváth János, keménykoponyájú kritikusunk, s a kövér Szilágyi. - Hol jársz te itt, Hortobágy poétája? Kun fajta nagy szemú legény, te? Összeölelkeztünk. Mire Törő bácsi kocsmájához értünk: el volt feledve minden egymásellen támadás, kirohanás, leszólás; megbékültünk, mert kezdünk öregedni. Nos, azután ittunk nagyokat és éltettük a Császárt, asztalra felállással tisztelegve. - A kövér Szilágyi elvitt bennünket a debreceni félszüzekhez. Akkorra Adynak már kettőt látott a lelke is szimbolikusan. Fekete zongora zengett-zúgott. Táncoltak a lányok, ölben voltak, s ing a ruhájuk. (Óh, Reviczky!)

51 Stb. Stb. Stb. Stb... Ady másnap délben került vissza hozzánk. Délután ki a Hortobágyra! Ady Endre a Hortobágyon! Óh, ennek a groteszk nagyszerűségét csak az foghatja fel, aki mindkettőt jól ismeri. Abban a csárdában, ahol Petőfi is megszállt, ittunk kutya karcos bort. Adynak még mindig a Császár járt bolondos-gyermek fejében. Hihetetlenül vakmerő reménységgel várja a trónváltozást; azt mondja: a trónörökösünk igazi barátja a Nyugat-nak; s nem lehetetlen, hogy udvari poétákká tesz bennünket. Ez a fényes álom egy márványpanteonná tágította ki a füstös csárdát; Szilágyi szalonnás kebelén a Franz-Joseph-Ordó kiskeresztjét láttam; Adynak mintha térdnadrágja lett volna, csatos cipője, fekete harisnyája, s chapeau-ját

52 hóna alá fogva, énekelte volna: „Fekete pillangók fogatán".

53 Éjfélig benyúlt az a magyar álmodozás. Ady elemében volt. Nekem igazán leesett vállamról az élet; legalább egy éjszakára. S nem éreztem, milyen hihetetlenül nyomorultan tengődöm, Adyhoz mérten.

54 51 „Ölben a lányok / Ing a ruhájok." (Reviczky Gyula: Pán halála.) 5

2 Kalap. 53 Ady Endre Halálvirág: a csók című verse kezdősora: „Fekete pillangók fogatján / Megyek majd az utolsó csókra." 54 Oláh egy kéziratban maradt, a Csokonai Körben 1919. február 16-án felolvasott emlékezésében is megörökítette a Hortobágyon töltött estét: „Egy másik augusztusi éjszakán (1910-ben) a hortobágyi csárda durva asztalánál arról lelkendezett, hogy a magyar költészetre jobb napok várnak: Ferencz Ferdinánd nagy barátja a Nyugat-nak, s ebből kiszámíthatatlan reformok következhetnek. Örök panorámákat vetítő agya elkezdett lángolni: nem lehetetlen, hogy udvari poétákká leszünk, a legszentebb függetlenségünk biztosításával; nem kell pénzért eladni lelkünket, nyomorognunk, s elfecsérelni isteni ajándékunkat. Az állam fog eltartani bennünket, s nekünk nem lesz más dolgunk, mint nagyon, nagyon szépeket álmodni. Tornyosodó lelkünk előtt márvány Pantheonná bővült a füstös kis csárda; már láttuk egymás mellén a Szépség-Rend gyémántköves csillagát; az udvari szó rövid térdnadrágot, csatos cipőt és fekete harisnyát öltött magyar tagjainkra, és szinte láttam Adyt, amint jabot-ját megigazítva, háromszögletes kalapját hóna alá fogva énekli: Fekete pillangók fogatján megyek majd az utolsó csókra... Ahogy kiléptünk a fakó holdfényben alvó éjszakába, a Pusztába, egyszerre meghaltak az álmok, sivár mozdíthatatlanságba tespedt előttünk a magyar föld. Ady elkezdte szavalni szomorú hangján: Milyen csonka ma