Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

II. kötet

Debrecen! - Istenem, Istenem. A könny kifacsarodik szememből, hogy harmincéves koromra ennyire bírtam vinni. Oh, hogy szégyellem magamat... S hogy elfáradtam ebben a végtelen küzdelemben. 13 éves koromtól csupa tusakvás az életem. Hét évig az apámmal állottam lélekgyilkoló harcot, mert nem akart iskoláztatni, nem akart „urat nevelni" a fiából; négy évig az élettel csatáztam szívem szakadtáig Pesten; s most hatodik éve, hogy a butasággal és lelketlenséggel állom a legiszonyatosabb, legelernyesztőbb harcot. Ha valaha fiam lenne: Debrecennek még a nevére sem tanítanám meg. Ez a város: mocsár; itt a lelkek piszkosabbak, mint az utcák. Ha van hősiség a mai napjainkban: az én szilárdan megállásom ebben a posványban igazán hősiség. - Csak tudnék hamarosan menekülni valahová, Pestre, vagy akárhová. Mert a lelkem fáj. A lelkemet sebezi halálra ez a Krisztustalan szeretetlenség, ez a pusztai parasztbuta gőg, ez a szellemgyilkolás, ez a becstelen prédálása mindennek, ami nem pénz és nem fogható. Olyan gyűlölettel gyűlölöm ezt a várost, amilyennel Coriolanus sem a maga Rómáját. Oh, kálvinista Róma! Pusztulj el Kálvinoddal együtt, ha a legszentebb emberi érzésnek, a megbecsülő szeretetnek vezéreddel együtt így hágsz a nyakára. S a kollégium pohos, zsíros, felböfögős beszédű tanárai milyen ragyogó arccal újságolják: „Na, jól elverték a port Oláh Gáboron!" - Ugye, boldog maradék, itt csak virágzott az altruizmus és a szimpátia a huszadik század elején? se ki, se be helyzetemből valahára rendes állandó tisztségbe emel a debreceni egyházi elöljáróság jóindulata. S megdöbbenve hallom a hírt, hogy az igazgatótanács a maga kemény vétójával egyszer s mindenkorra útját állotta az én előmenetelemnek. (...) Öt esztendeje múlt, hogy minden nappali erőmet a koll. könyvtár rendbehozására, ügyeinek lehető lelkiismeretes elvégzésére fordítottam (...) Csaknem a tüdővész szerzésig hajszoltam a rendezés munkáját 1907-1908-ban; másodmagammal 120 ezer db könyvet revideáltam; kiállítottam több mint 55 ezer címlapot, rendeztem a kézirattárat (ekkor bukkantam öt darab ismeretlen Csokonai-kéziratra); 1905 januárja óta vezetem a könyvtárnak adminisztrációját (...) minden póz nélkül mondhatom: nagyon szeretem a mi öreg iskolánkat (...) Örömmel léptem bele minden nap, s magamat éreztem megbántva, ha valaki bántotta; magamat éreztem dicsérve, ha ezt az intézményt dicséret érte. (...) Ha Nagytiszteletű Úr még becsül valamire: nagyon kérem, emelje föl szavát az Egyházk. Közgyűlésen, mert sorsomnak ilyen ingoványba fojtása a kétségbeesésbe sodor. Nem vagyok már én Vasember. Összetörtem." (1910. ápr. 29. - DIM) Oláh később a következő megjegyzést írta a levél piszkozatára: „Roppant felháborodást keltettem vele. Ettől fogva teljes volt a szakadás egyházammal és a kollégiummal."