Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

Január 8. Újra egy édességes nap! A Bpesti Hírlap Petőfi után engemet mutat be a magyarságnak - és igazán jó oldalamról: a nagy erejű Sámsonról. Szépen és komolyan ír rólunk Sebestyén Károly,

165 nekem bizony nagyon jólesett itt Debrecenben, ahol éppen a minap hallgattam végig egyik tanártársam költőkiátkozását. Itt, Debrecenben rettentő mostoha a poéták sorsa. Itt mi vagyunk a legnevetségesebb állatok. Mi soha föl nem cseperedhetünk arra a nívóra, melyen egy született nemes, egy orvos, egy ügyvéd, vagy éppen egy katonatiszt áll. Bennünket a lányok kacagva néznek, az anyák kárhoztatva emlegetnek, az apák lesajnálnak. A papok szabad szellemünkért rágják a fülünket, a népboldogítók érthetetlennek érzik arisztokrata lelkünket. A csőcselék ránk ugat és kimar magából, a felsőbb tízezer ajtót zár előttünk. így aztán ég és föld közt lebegünk, mint a Mohamed koporsója. - Sebaj! Eljön még az én napom is; hiszem, sőt tudom, rendületlen. Mikor így a jövendőből megcsap egy-egy korai hang, magamba szállok, mérőre vetem lelkem jobbik és rosszabbik felét; megyek ösztönszerűen ki, a szabadba! Ma is kivetett ez a belső forrongás a Nagyerdőre. Ilyenkor kevés a négy fal. Ilyenkor nem is szeretek embereket látni. Beszélek lelkemben az istenemmel: Magammal, ezzel a kiismerhetetlen világgal, amelybe bele-belemerülök, s szokatlan, új gyöngyöket hozok fel mélységéből. Ez, lássátok, nem az én érdemem. Olyan vagyok, mint a hegedű, puszta fa és száraz húr; valami felséges Ismeretlen keze kell hozzá, hogy szent és harmonikus, hatalmas dallamok szakadjanak belőlem. Tudom én jól, hogy mit csinálok; de azt sohasem tudom: miért csinálom? Ez az elrejtett Ok az a nagy, felséges Kéz, amelynek eszköze vagyok. Istenek szava zendül keresztül rajtam; s lassan e zengésbe elkopok, elszáradok. De a dalok hangzanak, mert szárnyuk van: mindig repülnek. A síron túl is repülnek. (...) törvényéből hedonista színezetű etikai elveket levonó Spencer tanait kell szerinte az íróknak és a költőknek művészi formába önteni. Oláh a dekadencia legfőbb okát abban látja, hogy „tombolásig megy a testiség, rombolásig a szeretkezés". A világirodalmon végigtekintve állapítja meg, hogy a szerelem és a halál összetartozása evidencia. S ennek fiziológiai alapja van: „A testi szerelem az életenergiák lassú fogyasztása; ezzel együtt jár az elmúlás érzete, mert a test rokkanásával lelkünk is hanyatlik, erőnk hanyatlása pedig a véget kergeti eszünkbe." Ma egyes osztályok korlátlanul folytatják ezt a testfogyasztó lobogást. „A halálfélelmet mámorba fojtják, a mámor rémületeket, víziókat teremt, felcsigázza az ernyedő idegeket csak azért, hogy aztán annál végzetesebben roskassza össze a test egész alkotmányát." (Debreczeni Független Újság, 1908. április 19.) 165 Sebestyén Károly mindenekelőtt a verses elbeszélés nyelvének csodálatos zengését emeli ki. Vörösmartyt és Aranyt érzi a hang mögött, ennek ellenére eredeti tehetségnek tartja Oláht, s szembeállítja a modern költészet kárhoztatni való tendenciájával: „Nagyon örvendek, hogy az egyre terjedő léhaság és frivolság korszakában e komoly, tiszta és költői művel kezdődik az ifjú magyar író pályafutása." (Budapesti Hírlap, 1908. 7. sz.)