Krankovics Ilona szerk.: Numizmatika és a társtudományok II. (Debrecen, 1996)

Buza János: A magyar denár kivitele Észak-Itáliába a XVI. század közepén

si forintban 20.000 forintnyi összeg felerészben német, felerészben pedig magyar pénzből tevődött össze. A teljes összeg csaknem egyharmadát - pontosan 29,2%-át - "Zrc weissem ungarischen Gelde" számították. Joggal tételezhető fel, hogy a fehér magyar pénz túlnyomó többsége dénár lehetett, a garasok minden bizonnyal kisebbségben voltak. /Csupán a rend kedvéért említendő, hogy a többi magyar pénz tallér és dukát volt./ (11) Hacsak csekély mértékben is foganatja lett volna az ausztriai tilalmaknak, akkor az amlített adóbefizetésre magyar pénzben semmiképpen sem kerülhetett volna sor, mert néhány hónappal korábban, 1564 szeptemberében mindössze három hónapban szabták meg a magyar dénár valvációs idejét. (12) E korlátozó intézkedés ismétlése volt az 1557-ben kelt rendeletnek, amely Alsó-Ausztriából és Görzből (Goriziából) - közbevetőleg nyilván Stájerországból is - ki akarta tiltani a magyar dénárokat. (13) Eddigi ismereteink szerint tehát Görz és térsége volt délnyugati irányban az a legtávolabbi pont, ahol a magyar dénárok még nagyobb számban forogtak. A nyomok azonban a kortársi kereskedelmi szakirodalom segítségével tovább is követhetők. Minden valószínűség szerint Lorenz Meder 1562ben Nürnbergben kiadott "Handelsbuch^-jának (14) kiegészítéseként - talán ihletésére - jelent meg egy évvel később Bécsben Michael Schaerhauff " Handelsbuch"-yà, amely nürnbergi elődjével szemben nem lépett fel az európai teljesség igényével, viszont mindazon ismereteket össze kívánta foglalni, amelyekre a Bécs-Velence-Bécs útvonalon közlekedő kalmároknak szükségük volt. (15) Schaerhauff nagykereskedőknek szánt könyve nemcsak a legfontosabb árucsoportokról, mértékegységekről, hanem a fizetési eszközökről, azok velencei árfolyamáról, az átváltásból eredő esetleges nyereségről és veszteségről egyaránt tájékoztatott. Nyilván nem meglepő, hogy a proveninenciára való utalás nélküli tallér mellett tartalmazza rajnai aranyforint, a koronák, a portugál és a spanyol, valamint a rodoszi és chioszi aranyforintok, továbbá a pápai, a török és a magyar dukát, valamint a velencei zecchino árfolyamát. E körben nem kelt meglepetést, hogy az aranypénzek közül csupán a zecchino - mesterségesen magasan tartott - árfolyama haladta meg a magyar dukátét. ( 16) Kézikönyvről lévén szó, élhetnénk a gyanúperrel, hogy a szerzője által felvonultatott adatok régebbi keletűek, s a táblázatokba foglalt pénzértékviszonyok nem felelnek meg a publikálás idejére jellemző kurzusoknak. Ez az aggály azonban elvethető, ugyanis Papadopoli monográfiájából (17) ismert egykorú velencei rendelet s az adatait tartalmazó nyomtatvány egyértelműen bizonyítja azt, hogy Schaerhaufffriss információk alapján állította össze táblázatait. Schaerhauff megbízhatósága mellett szól továbbá az is, hogy könyve Michael Zimmermann bécsi nyomdájából került ki, s nevezett mesterről tudjuk, hogy nála szedték a császári pénzrendeleteket is. (18)