Krankovics Ilona szerk.: Numizmatika és a társtudományok II. (Debrecen, 1996)

Hőgye István: Pénzrontás, pénzhamisítók és ellenük felhozott hatósági intézkedések Zemplén vármegyében

között, kik az feljebb írt Monétát elvenni nem akarnák, afféle ember annyiben valljon kárt, amennyiben az efféle pénzt bevenni nem akarják ... az német, görög és másféle kereskedők el szokták venni, mert akármely tartományra vigyék, senki difficultást nem tészen eránta." (5) Utolsó híradás erről a pénzről 1744. szeptember 7-én történik, amikor is a földesurak arról panaszkodnak, hogy szőlőmunkásaik nem fogadják el ezt a pénz. "Vármegyénkben helyeztetett szőlők munkásai nem fogadják el a fél polturában kelni szokott Gröschti nevű pénzt, bérül bevenni nem akarják." A vincelléri számadásokból ettől kezdve nincs szó ezzel történő kifizetésekről. A lengyelországi borkereskedelem kapcsán a Hegyalján gyakori volt a Lengyelországból került hamis pénzek megjelenése is. 1714. július 4-én Pálffy János gróf így figyelmeztette a zemplénieket: "E napokban vettem tudósítást Lengyelországból, hogy ottan nemrégiben sokféle hamis monétát ... valamely hamis pénzverők csináltanak; aranyat, tallért, forintot. ... Valamely lengyel úr ki is jött volna Magyarországba ugyanazon hamis pénzeken borokat venni... Mivel ezen állapot mind köz kárára szolgál az országnak s mind törvény által is iszonyú büntetés alatt meg van tilalmazva, azért ne csak ójja magát Kegyelmetek az olyan pénztől, hanem vigyázzon is azon lengyelekre s másokra is, akik hitegetnék azt a rossz monétát és ragadja nyakon s vasra veretvén tömlöcbe tétesse." (6) A pénztörténeti szakirodalomból, főleg Kemény Lajos közlései nyomán ismert Szucsinszky Albert kassai pénzhamisító tevékenysége, kinek műhelyéből 1725 tájékán kikerülő pénzek a Hegyalján is forgalomba voltak. (7) A Mária Terézia-féle pénzekből szintén készültek hamisítványok, de a megelőzés, hatósági óvintézkedések, a hamisítványok pontos leírásai, köröztetései feltehetően kedvét szegték a hamisítóknak. A megjelent papírpénzek új lehetőséget adtak a hamisításokra, bár a papír anyagának kiválasztása, a rajzolatok elkészítése más feladatot követelt a hamisítótól. Könnyebb rajzolatot, metszetet készíteni, mint verőtöveket vésni, öntőformákat készíteni. Könnyítette kezdetben a hamisítást az is, hogy még nem vízjeles papírokra készültek a pénzek, és csak egyik oldalán volt rajzos ábrázolás. Talán az is jelenthetett némi előnyt, hogy a lakosság nem ismerte egy ideig az új pénzeket és mivel nagy címletek kerültek forgalomba, a hamisítóknak nagyobb volt a haszon reménye is. Mivel a magyar országgyűlés nem ismerte el magyar pénznek a papírpénzt, ezért jogilag nem volt védelme, bár az országban tényleges fizetőeszköz lett. Úgy tűnik, hogy a megyei, de a magyar hatóságok általában is elnézőbben a papírpénzhamisítókkal szemben, ellenük csak a III. Károlyféle, 1723-ban kiadott IX. tc. 4. és 11. -a alkalmazható, amely szerint az 55 Ft értéket meghaladó pénzhamisítóknál, mint főbenjáró bűnöknél alkalmazható a fej- és jószágvesztés.