M. Nepper Ibolya: Hajdú-Bihar megye 10-11. századi sírleletei 1. rész (Budapest-Debrecen, 2002)

Lóki József: A megye természeti földrajza

8. kép: Az ÉK-Alföld honfoglalás kori rekonstruált tájtípustérképe nagy jelentősége volt a lakosság és az állatállomány vízellátásában. 1. Mocsári, erdős pangóvizes; 2. Lápos, tőzeges talajú, nádas, nyíltvízfoltokkal; 3. Réti talajú keményfás, ligeterdős területek; 4. Lefolyástalan kis medencék; 5. Csernozjom talajú löszpuszták; 6. Buckás és lepelhomokos területek; 7. Csernozjomos és barnaföldes homokvidékek A hordalékkúp magasabb térszínein meg kell különböztetnünk a buckás, lepelhomokos, valamint a csernozjomos, barnaföldes területeket. A buckás, lepelhomokos tendereken pásztorkodással, a csernozjomos, barnaföldes vidékeken földműveléssel foglalkoztak. A hordalékkúp települései elsősorban a művelt területeken alakultak ki. A művelt futóhomok területeken a száraz időszakokban veszélyt jelentett a szélerózió. Az Árpád-kort követő századokban a táj arculatát az ártéri területeken a vízfolyások, a magasabb térszíneken az ember formálta. A folyók, összegyűjtve a hegyekből lefutó vízfolyásokat, az ártéri területeken kanyarogtak. A megye lassan töltődő árterein a szintkülönbségek csekélyek voltak. A Tisza átlagos esése csak 2-4 cm/km volt (SOMOGYI 1967). Területünk É-i határán a Tisza hatalmas kanyarulatokat írt le és övzátonyokat, folyóhátakat épített. A lefűződött kanyarulatokban morotvatavak alakultak ki. A megye D-i részén a Berettyó—Körösök vidékét a vizek bekalandozták, lolyóhátakat építettek és sok medermaradványt hagytak hátra. Az élő vizeket galériaerdők, rét- és mocsárvilág, kiterjedt legelők és kaszálók, ármentes magaspartok övezték. A bővebb csapadékú hegyvidéki területekről érkező vízfolyások a tavaszi hóolvadáskor és a nyár elején árvizeket eredményeztek. Ilyenkor a hatalmas víztömeg beborította a lápos, mocsaras ártéri területeket, sőt gyakran benyomult a magasabb térszínek közötti mélyebb fekvésű lapos térszínekre is. A gyenge lejrésű felszínen a mocsári erdők és a nádasok lassították az árvíz visszahúzódását. A folyótól távolabb fekvő mélyebb területekről a víz visszafolyását a folyóhátak és az övzátonyok is akadályozták. így gyakran előfordult, hogy a tél végén, kora tavasszal elöntött területekről még vissza sem húzódott a víz, amikor a nyár eleji zöldár megérkezett. A Kárpát-medence éghajlatának köszönhető, hogy évente két árvíz alakult ki. Az árhullámok levonulása általában több hónapig tartott. Az Alföld mélyebb fekvésű területeit az állandóan vagy időszakosan vízzel borított térszínek jellemezték. Az árvizek levonulása után nagy területek maradtak szárazon, felszínüket termékeny iszap borította. Az alföldi ember hozzászokott az áradáshoz, ettől remélte legelőinek, rétjeinek, szántóinak a kövérítését. Az áradások után dús füvű rétek, legelők sarjadtak. A legeltető állattartást segítette a vizek közötti szárazulatok, porongok és a szigetek sora. Az árterek jelentős haszonvételi forrása volt a gyümölcs is. így az ártéri gazdálkodásban megkülönböztethetjük a természet adta javak élését és az intenzív gazdálkodást. A