Dani János - Hajdú Zsigmond - Nagy Emese Gyöngyvér szerk.: MÓMOSZ I. (Debrecen, 2001)

Sümegi Pál: A környezetrégészet problémái Magyarországon

A láp mederüledékében tapasztalt emberi hatáshoz kapcsolható változásokat úgy kapcsoltuk össze a régészeti anyaggal, hogy a paleoökológiai lelőhely környezetében található kultúrák megtelepedési pontjait, lelőhelyeit 50, 30, 20 és 10 km-ként felrajzoltuk (7-15. ábrák), majd a lelőhelyek számát összehasonlítottuk az emberi hatásokat tükröző paraméterek változásaival. Sajnos a területről régészeti topográfia nem készült, ezért a régészeti adatokat csak minimális lelőhely számként vehettük figyelembe, bár a lelőhelyek száma és az emberi hatások között így is szoros korreláció mutatható ki (6. ábra), az egzakt régészeti topográfiai adatok hiányában régészeti geológiai (geoarcheológiai) értékelésünk kevésbé pontos és megbízható. Vizsgálataink nyomán 7 szorosan összekapcsolódó időhorizontban 10 erőteljes emberi hatás kialakulását sikerült kimutatnunk az 5500 BC-től kezdődően. Ezeknek a hatásoknak az egyes kultúrákhoz kapcsolását és párhuzamosítását a kultúrák régészeti telephelyein korábban és a szelvényben végzett radiokarbon mérések alapján végeztük el. Ugyanakkor, ha áttételesen is, de adatokat nyertük azoknak a holocén kezdetén élt mezolit kultúráknak az őskörnyezetéröl, amelyek még csak minimális mértékben módosították környezetüket. Ezek alapján úgy tűnik, hogy a mezolit emberek (Hernád- és Sajó-völgyi, középhegységi és középhegység peremi csoportok) a kora-holocénban zárt lomboserdei környezetben éltek a területen. I., II., ÉS III. EMBERI HATÁS KIALAKULÁSA 5400-4800 BC ÉVEK KÖZÖTT: A terület emberi átalakításának, átformálásnak kezdete egybeesik a Kárpát-medencei középső neolitikum kezdetével, az Alföldi Vonaldíszes Kerámia népének megjelenésével, a Tiszadobi csoport és a Bükki kultúra kialakulásának idejével (5330-4940 BC év) és az ebből származtatott Bükki kultúra (5260-4800 BC év) horizontjával (Korek-Patay, 1958; Kalicz-Makkay, 1977; Hertelendi et al. 1996). Úgy tűnik, hogy az Alföldi Vonaldíszes Kerámia csoportjainak megjelenése (6., 7. és 8. ábra) és a hegyvidéki környezethez alkalmazkodása (Kalicz, 1970) indította el a vizsgált területen a természetes táj, a közép-európai természetes eredeti zárterdei környezet „emberarcú" átformálódását (6. ábra). 5400-4800 évek között kialakult kettős pernyecsúcs közül kiemelkedő maximummal jelentkezik az első, amellyel szinkronban a tölgy (Quercus) és a mogyoró {Corylus) pollen aránya drasztikusan lecsökken, az irtványokon elterjedő páfrányok spóráinak és nyírfák pollenjének maximumai alakultak ki. Ugyanakkor a fúrás tőzegrétegében finom, 1 -3 cm vastag talajbemosódások jelentek meg, amelyben az eróziót jelző szervetlen anyag, K, Al, Mg csúcsokat lehetett kimutatni. Az irtványok kialakításával egyidőben nem jelentkezik termesztett növények pollennövekedése, ezért feltételezzük, hogy legelőterületek vagy egyszerűen a letelepedéshez szükséges nyitott térségek kialakítása zajlott a területen, bár a meredek falú völgyek miatt bekövetkezett erózió következtében a feltételezett pásztorkodás csak rövid ideig lehetett meghatározó a vizsgált területen. A második pernyecsúcs már finomabb, távolabbi behordású pernyeszemcsékből áll. A két pernyemaximum közötti különbség igen jelentős területhasznosítási különbözőséget takar, hiszen az első pernyemaximum esetében az égetés közvetlenül a láp környezetében alakult ki, míg a második esetében (ugyanolyan fapollen arány visszaesésnél) a pernye nem közvetlenül a lápot övező területről származik. Ezek az adatok jó egyezést mutatnak a régészeti adatokkal, amelyek azt bizonyítják, hogy az AVKból származtatott Bükki kultúra igen szép kivitelezésű és ipari mennyiségű kerámiát állított elő (Kalicz, 1970). Ezeket a kerámiákat tekintélyes mennyiségben exportálták is (Bécsi-, Erdélyi medence, Vaskapu környéke, stb.). A kerámiák kialakításához az Aggteleki-Tornai Karszt töbreiben felhalmozódott vörös színű, agyagos terra rossa-X használták fel (Sherratt, 1983). Viszont a jelentős mennyiségű kerámia kiégetéséhez, jelentős mennyiségű faanyag is kellett. Az adatok alapján egyértelműnek látszik a kapcsolat az erdőirtások, a faanyag felhasználása, a kerámiák kiégetése és a második pernyemaximum kialakulása között és a C-14 korok jó egyezést mutatnak a Bükki kultúra radiokarbon korával (Hertelendi et al. 1996). A paleoökológiai adatok azt jelzik, hogy a területen a középső neolitikum végén megindult a lakosság számának a csökkenése és az AVK-Tiszadob-Bükki kultúrához tartozó emberi csoportok mintegy 700 éves megtelepedését követően a terület elnéptelenedett (Kalicz, 1970). Az elnéptelenedést az emberi zavarás hiányában fellépő erdőzáródás (zárt tölgyes, Quercetum erdőre jellemző pollenmaximuma) és talajregenerálódás (a talajerózió teljes hiánya) jelzi. Az erdőregenerálódási szakasz a (neolitikum végéig) a rézkor kezdetéig tartott.