Dani János - Hajdú Zsigmond - Nagy Emese Gyöngyvér szerk.: MÓMOSZ I. (Debrecen, 2001)

Hajdú Zsigmond: Régészetünk három arculata

vizsgálatokra és adatgyűjtésekre. A figyelem középpontjában levés pedig új bemutatkozási és fellépési lehetőségeket nyújt a régészek számára. Tudnak-e ezzel élni? Összefogói, összegzői és értékelői tudnak-e maradni a tudományukban és annak környezetében felbukkanó különböző típusú jelenségeknek? Különösen erős a kihívás a mai kultúra és tudomány jó néhány alternatív és parairányzata részéről (sumer-szkíta-hun-magyar rokonság hívei, ufókapcsolatok és más kozmikus jelenségek hívei, stb.). Tudnak-e a régészek ezen kihívások kereszttüzében határozott, higgadt és következetes álláspontot - a tudomány mai érvényességi határait felmutatva - képviselni? Számunkra úgy tűnik, hogy a régészet (mint tudomány) megannyi erőfeszítés ellenére sem tud talpon maradni ennyiféle kihívással szemben. Egyre inkább visszahúzódnak a régészek a szakterületük falai mögé, s onnan húzzák meg az érvényességi körüket. Az elhallgatás izolációval jár együtt. Úgy tűnik, hogy a megnövekedett társadalmi közfigyelem nem felemeli, hanem maga alá temeti a régészetet, mint tudományt. Meggyőződésünk szerint ennek az erőtlenségnek az oka nem a régészek kevés számában vagy a különböző társadalmi kihívások mindent elsöprő voltában keresendő, hanem abban a bizonytalanságban, ami a régészek fejében létezik a maguk által müveit szakma mibenlétével kapcsolatban. A „három arculat" alatt leírt jelenségek természetesnek mondhatók, de mindegyikkel más-más meggyőződés és Jövőkép" jár együtt. A „historikus forma" sok mostoha, hálátlan, egyedi vesződéssel jár: összehasonlítgatni tárgyakat, amelyekről csak gyenge illusztrációk léteznek, vagy még az sem, mások hivatkozásait felfedni, újraértékelni, menni - menni egy végeláthatatlan fonal mentén, ahol egyszerre úgy is meg kell állni, hogy kitekintsen az ember a társadalomtudományok általános mai állapotára, hogy nagyjából eligazodhasson és ne tévesszen utat. Végül mindezt leírni egy olyan helyen, ahol lehet tudni, hogy az a folyóirat az efféle írások „nyugvóhelye": nagy valószínűséggel néhány kollégán kívül senki nem olvassa el. (Sajnos ilyenné vált az Acta és az Archaeologiai Értesítő is az elmúlt évtizedben, nem beszélve a megszűnt monográfia-sorozatokról.) Elmozdulhat ilyenkor a kutató a nagyobb bizonyosságot jelentő természettudományok felé. Mivel eredendően nem végzett semmilyen természettudományi szakot, az elmozdulása nem azt jelenti, hogy eredeti módon fogja az új adatokat feldolgozni, hanem inkább lemond a hagyományos történeti jellegű értekezések folytatásáról és átmegy első számú adatszolgáltatóvá. A másik menekülési irány a végeláthatatlan adatgyártás, feltárás, majd a legreprezentatívabb tárgyak kiválasztása és abból kiállítás-rendezés, amihez egy nagyon szép katalógust lehet összeállítani. Kétségtelenül ez a legreprezentatívabb tevékenységi forma. Lépést tud tartani a legkülönbözőbb indíttatású kulturális igényekkel. Viszonylag széles társadalmi körben kelt pozitív visszhangot. Úgy is mondhatnánk, hogy ez a régészet leghatásosabb propaganda tevékenysége. Viszont a leghatásosabb forma arra is, hogy a régészet végképp kiírja magát a történeti jelegű társadalomtudományok közül. Ha az értekező forma elmarad, akkor a régészet csak valamilyen művészeti ág babérjaira pályázhat, de azt meg éppen azért nem érheti el soha, mert eredendően nem az. Ilyen értelemben a „designer archeológia" egy látványos zsákutcája is lehet régészetünknek. Természetesen a megoldást nem a régészeti kiállítások és a hozzáírt katalógusok rendezésének, ill. összeállításának a felhagyásában kell keresnünk, hanem az értekező tanulmányokat közlő folyóiratok és kiadványok rangjának visszaállításában. Ha a régészeti tevékenységünk középpontjában a fent említett folyóiratokba való publikálás lesz állítva, akkor helyére kerülhetnek a kiállítások és katalógusok, hiszen az utóbbiak annak lesznek majd az első népszerűsítő kivonatai. Összegezve rövid kitekintésünket, régészetünk fő problémáját nem abban látjuk, hogy a „három arculatban" megfogalmazott tevékenységi kör jelen van egyszerre, hanem, hogy azok egymás ellenében, ill. egymást helyettesítve vannak jelen. így a „három arcúság" nem a régészet sokszínűségét és a kor kihívásaira való rugalmas válaszképességet jelenti, hanem egy belső szerepzavart és megosztottságot, így viszont reménytelennek látszik az a küzdelem, amit a régészet vív a maga önálló elismertetéséért. A régészetnek, lényegét tekintve történelemtudománynak kell lennie, aminek lehetősége van egyre több természettudományos módszer által feltárt adatot is feldolgoznia. A társadalmi érdeklődéseket pedig szép kiállításokkal és hozzájuk írt katalógusokkal szolgálhatja ki, és ezáltal megteremtheti magának azt a tekintélyt, ami a tárgyából adódóan rá irányul. Mivel a lényegét tekintve társadalomtudomány, ezért nem hagyhatja el az értekezőelemző formát, mert csak az képes a különböző bizonyossággal bíró tények és álláspontok között lehetséges kapcsolatokat a nyelv viszonyszavai és kifejezési lehetőségei által lefedni. Hitelét önmaga számára csak ezáltal teremtheti meg. Különben a régészet nem lesz más, mint különböző tudományágak üres találkozási pontja.