Dani János - Hajdú Zsigmond - Nagy Emese Gyöngyvér szerk.: MÓMOSZ I. (Debrecen, 2001)

Hajdú Zsigmond: Régészetünk három arculata

A fent említett fogalmak egyike sem új keletű már, csak így egymás mellé téve - tehát értékelő párhuzamok alapján rendszerbe foglalva tűnik a mi „találmányunknak". A címben jelzett „három arculat" erre a három formára kíván utalni kívülről: ahogyan nekünk tűnik... Nézzük az egyes formákat közelebbről. a) HISTORIKUS RÉGÉSZET Közleményekben és publikációkban legjobban az jellemzi ezt a formát, hogy a szöveg dominál az ábrák és a képek felett. A szöveg maga értekező jellegű. Az értekezés tárgya legtöbb esetben a történetiség maga. A leírt tárgyak és leletek a történeti információértékük mentén vannak osztályozva. Az értekező rész tartalmaz egy kiinduló helyzetet, majd a részletesen leírt elemzés képezi a gerincét a közleménynek. A végén összegző megállapítások zárják a fejtegetést. A klasszikus értekező (disszertáció) forma valamilyen kérdésből indul ki, amit az érintett probléma előképének felvázolása után fogalmaz meg a kutató. Az értekezés a lehetséges válaszok megfogalmazását jelenti, nyitva hagyva egyelőre mindegyiket. A záró részben a legvalószínűbb válasz megfogalmazásával zárul a szöveg és a közlemény is. Az ilyen jellegű közleményeknél a legritkább esetekben vannak az illusztrációs részek beletördelve a szövegbe: külön vannak a szöveg végén mellékletbe téve. A nagy monográfiáknál sokszor külön táblakötetekbe teszik az illusztrációkat. Ennek a szemléletnek a fő érdeme, hogy a régészeti adatok egyértelműen történetírói igények szerint vannak nyilvántartva és szerepeltetve. Rejtve persze itt is jelentkeznek az ún. „esztétikai" szempontok: gondos, részleteiben pontos látványrajzok a tárgyakról, sőt magáról a lelőhelyekről is. A történetiség is gyakran igazodhat speciális szempontokhoz, pl. valamilyen tárgy lehetséges használatával kapcsolatos kérdést igyekszik körüljárni és megválaszolni. A „historikus" jelleg ilyenkor is jelen van az értekező formában. A honfoglaló korszak kutatói számára közismertek Dienes István értekezései az övhasználatról, valamint a lovas temetkezés különböző formáiról. Ugyancsak minta értékű Szabó János Győző Sarud mellett feltárt temetőjének részletes elemzése, amely az értekezési forma klasszikus példája lehet. Ebből a szempontból nézve lényeges különbségek mutatkoznak a régészet különböző korszakainak helyzetében. A historikus formákhoz érthetően közelebb állnak azok a korszakok, ahol a régészeti elemzések közvetlen írásos forrásokon alapuló történeti hátérre-támaszkodhatnak (klasszikus görögrómai, provinciális, középkori régészet). Itt a fő módszertani probléma a szinkretizmusból adódik: egyenértékűek-e az íratlan források alapján feltárt történeti adatok az írott forrásokon alapulókkal? Ha a két forrásból nyert adatok nem egyeznek meg, kell-e hátrálni mindenesetben a régészetnek (a legtöbb történész szerint igen!?) Ezért itt a legutolsó időkig a régészek az önállóságukat kénytelenek újra meg újra hangsúlyozni. Érdekes átmeneti helyzetét adják ennek a kérdésnek a feliratos érmék és pénzek datáló értéke körüli viták. Régészek találják meg, de írásos forrásoknak számítanak... A népvándorlás kor kutatóinak helyzete azért nevezhető kettősnek, mert sokszor igen hézagos és erősen áttételes formában vannak írásos források, így nem tudnak a történészek szilárd történeti hátteret adni azoknak a korszakoknak - ezért a folyamatosan előkerülő régészeti leletek által egyre nő a jelentősége a régészeti kutatásoknak. A probléma itt is abból a szemléletből fakad, hogy az íratlan forrásokból nyert történeti adatok mennyire számítanak hitelesnek egy klasszikus társadalomtudós-történész szárhára. Egyre több régész látja be, hogy a régészeti adatok hitelesítésének az értekező forma adja a legjobb lehetőséget. A nyílttá tett elemzési folyamatok lehetőséget adnak a kétkedők számára az egyes adatok információértékének megkérdőjelezésére, de a régész „historikus" törekvését egyre kevésbé lehet tagadni. A történeti és régészeti adatoknak egy elemzésen belüli összeillesztésére jó példa Bóna István hunokról írt monográfiája. Egészen sajátos az őskor kutatóinak a helyzete: egyáltalán nincsenek írásos források, ezért itt csak az íratlan emlékekből lehet történelmet írni. Az őskorral foglalkozó régészek azért küzdenek, hogy a korszakokat ne értékhatárként válasszák el a „történelem előtti" (praehistoria, Vorgeschichte, stb.) kifejezéssel a társadalomtudományok klasszikus szakágait művelő szakemberek. Az 50-60-as években az ősrégészek néhány promines képviselője itt is az értekező formában látta a megoldást. Ilyen munka B. Kutzián Ida a Körös kultúráról írt monográfiája vagy Makkay János őskori vallástörténeti kérdésekről írt tanulmányai. A későbbi évtizedekben új lehetőségek kínálkoztak a régészek számára a tudományos ^s kulturális megmutatkozásra: egyik szerint a természettudományok egzakt módszereinek alkalmazásával kronológiai és környezeti adatok alapján kiküszöbölheti a történeti elemzések relativizmusát, a másik a „szép tárgyak" bemutatásával formális keretekbe zárhatja a „történetiséget".