Sz. Kürti Katalin: Medgyessy Ferenc és Debrecen (Debrecen, 1981)

Medgyessy Ferenc debreceni kapcsolata

Baditz Ottó, Kacziány Ödön). Elvétve látni csak olyan kiemelkedő alkotást, mint Réti István, Fényes Adolf vásznai.

5 Ami az épületdíszítést és a köztéri szobrászatot illeti: ekkor kezd Budapest benépesülni egyre több szoborral, sok elrettentő példa mellett remekművekkel is. Órák közben a hullaházban rajzolt. Thanhoffer Lajos anatómus, amatőr festő fedezte fel először rajztudását, de látta rajzait Tellyesniczky Kálmán, a művészeti akadémia tanára is. Ajtay Sándor professzor rajztudása miatt vette fel gyakornoknak a törvényszéki orvostani intézetbe.

6 „Ahogy gyűltek a halottak a fehér lapokon, úgy nőtt bennem a művész, űgy veszett ki belőlem az orvos" - írta.

7 S elérkezett az idő, amikor már szigorú édesapja előtt sem titkolhatta az igazságot. Sok vita, veszekedés után - (amelyet édesapja így zárt le: „Én úri mesterségre tanítottalak és te agyagos lettél. Te választád . . . Kódus lesz belőled'!") - a fiatal medikus megírta híres, 1905. január 29-én kelt levelét, amelynek summája: „alig várom azt a napot, hogy elmondhassam: kezemben a diploma, e perctől kezdve nem vagyok doktor"? „ ... Én míg otthon voltam, nem tudtam, hogy mi az a festészet vagy szobrászat, csak éppen kedvem volt hozzá, de nagyon sokra nem néztem - pláne nem, hogy a Károly képeinél egyebet alig láttam . . . Nekem pedig mit kellene most tennem? Ne tekintsem azt életcélul, ami az életemnek egyedüli örömét adja? Mondjak le róla, vagy legalább hagyjam azt leghátul, éppen azért, mert legbensőbb kívánságom . . . Próbáljam akarni azt, amit akarni nem tudok. Én tegyek magam ellen, hogy én ne legyek, ne olyan, amilyennek születtem, hanem valami más. Akarjam, hogy a diófa ne diót, hanem barackot teremjen . . . Mindezeket pedig miért tegyem? Mert tudatlan, tapasztalatlan voltam, lépést, utat tévesztettem, időt vesztegettem, pénzt elköltöttem, s az egésznek nem sok hasznát láttam. Ha már így van, hadd legyen tovább is . . . Ha időt vesztegettem . . . veszítsem utána a többit is . . . Nagyon sajnálom, hogy annyi pénzt kellett rám költeni, úgy apának, mint keresztapáéknak . . . egy közönséges doktor bármikor kitelik belőlem, de mikor többre, sokkal többre vágyom. Igaz, hogy ezzel a szüleimet, keresztszüleimet csapom be, akik költöttek értem, de én mindezek dacára se tudok mást tenni. így nem lehet doktornak lenni ; két urat nem szolgálhatok . . . Vannak emberek, akik megalkusznak a sorsukkal, . . . Én nem vagyok rá képes. Apa azt mondja, hogy nem jövedelmező, és nem lehet úri módon megélni belőle. Hát mi az úri mód? Mi a pénz? Mi a gazdagság? Ugye arra való eszköz, hogy általa elérhessük életcélunkat, az élet boldogságát. Ez pedig annyiféle, ahány ember van a világon . . . Mit érek én azzal a pénzzel, ha nem festhetek, vagy nem szobrászkodhatom? Ha nem élhet az ember annak, aminek akar, akkor nem ér az élete egy hajítófát sem. . . .Én mindenre kész vagyok. Kész a legnagyobb nélkülözésre is. Nincs az a szép szó, vagy fenyegetés, kérés vagy ijesztgetés, ami eltérítene. Én bízom magamban." Művészi indulásának Lyka Károly véleménye és segítsége adott döntő lökést. Minich Károly egyetemi orvostanár ösztönzésére a fiatal medikus bemutatta Lykának első két művét: „egy öregember feje és egy ifjú táncosnő kis figurája, amelyeket előhúzott a kabátjából. Annyira meglepett engem a kétségtelen tehetség minden jegyével, hogy hamarosan Kallós Ede szobrász barátomnak is bemutattam és együtt törtük a fejünket, hogyan szerezhetnénk pártfogókat a fiatalember kiképzéséhez.