Sz. Kürti Katalin: Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiája (Budapest, 1989)
Írók, művészek, kritikusok Munkácsy Krisztus-képeiről
bert. A kritika éles késsel boncolta a szent hagyományokat és az apostolok iratait, sok régit vett elő belőlük, és sok újat tett hozzá a régihez. Ennek a típusnak is akadt kifejezője a művészetben: Verescsagin. Munkácsy is festett Jézus-képeket. De az ő fölfogása távol áll a bizánciakétól, távol Rafaeltől, Dürertől, Rembrandt, Uhde és Verescsaginétól. Ő a katolikus egyházak eszményi Jézusát akarja festeni, amint őt az evangéliumok leirtok, szorul szóra. Azt az alakot, amelytől félve óvakodtak eddig a művészek, három évszázadon keresztül. Hogy az egyháznak ezen eszményi alakját festőileg kifejezni lehetetlenség, azt hisszük, elég világosan mutattuk meg az imént. Hisz éppen az hiányzik belőle, ami a festő kifejezési eszköze: az anyagi. És aki figyelmesen elemezte a Krisztus Pilátus előtt című képet, bizonyára arra a meggyőződésre jutott, hogy ez lehet jó archeológiai kép, de műremek sohasem, hisz nem fejezi ki azt, amit akar. Amit Jézus koráról az archeológia tud, mind össze van hordva e képen, ez öltözékek, e turbánok, e lándzsák, e palota, e koldusnép rongyai... Csak az nincs köztük, akit keresünk: Jézus. Mert ez a fehér ruhás alak nem Jézus, ez egy higgadt keleti jogtudós, aki bízva készültségében, várja, mikor jön az idő, hogy szép sorrendben megcáfolja az ellene emelt vádakat. Arckifejezése a tudományában biztos ügyvédé, de nem Jézusé." LYKA KÁROLY. MUNKÁCSY. Élet, 1891. 281. „...a kép elsődlegesen drámai, nem hibátlan formák parádéja vagy vászonra vetett lélektan. Drámán a szenvedélyek kölcsönhatását értem: a dráma küzdelem, fejlődés, mozgás, bármilyen módon bontakozzék is ki. ...Tévedés a drámát a színpadra korlátozni; a drámát egyaránt lehet festeni, énekelni vagy játszani, és az Ecce homo: dráma. ...Az egész képet csodálatos, mély, néma drámaiság hatja át, s egy varázsütésre megelevenedhet, megvalósulhat, konfliktusban robbanhat ki. A kép oly félelmetes valószerűséggel tárja fel a mindkét nemre jellemző és minden fokon megmutatkozó, démoni karnevállá korbácsolt, felcsigázott aljas emberi indulatokat, hogy jellemzésére minden szó kevés. Ily meszsze kell mennünk a dicsérettel, ám mindezen keresztül is nyilvánvaló, hogy a művész szemléletmódja emberi, mélyen, megrázóan emberi. Csak az tud ilyen képet festeni, aki ízig-vérig ismeri az embereket. ... Ha bármiféle emberfeletti dolog van a képen, bármi, ami az ember érzései felett vagy azokon túl van, az Krisztusban jelenik meg. De akárhogy nézi az ember Krisztust, tekintetében ennek semmi nyoma. Nézésében nincs semmi isteni, semmi emberfeletti. Ez nem a művész mesterségbeli gyengesége, tudásával bármit el tudott volna érni: a szándéka volt ilyen." 84 JAMES JOYCE, 1899. „A festészet legjobb alkotásainak fele Jézussal foglalkozik. A reneszánsz a maga szabad pogány szellemével héroszt látott benne, aki dicső, mint Apolló és szép, mint Adonisz. A flamand Rembrandt a nyomorgó emberiség tisztult megvigasztalóját mutatta be. Rubensé a hódító, barokk erejű mennyek ura, Uhde a Tolsztoj Jézusát, Verescsagin a Strauss Dávidét festi. A megváltónak azt az átszellemült emberi formáját, akiről Renan ír, Munkácsy közelíti meg leginkább. Ennyi nagy művész ennyiféle nüánszban látta meg az evangéliumok isteni hősét. Enynyiféleképp azért, mert Jézus művészeti szempontból tekintve nem élő, konkrét alak, hanem idővel biztos körvonalakat nélkülöző ideállá, csaknem fogalommá vált, amelyet mint olyant a művészet eszközeivel meg nem közelíthetni. A Munkácsy Jézusa a Renanéhoz áll legközelebb. A minden szenvedést nyugodt bátorsággal eltűrő nagy filantróp a hivatásának nagyságát érző, szuggesztív szeretettel teljes ember képe ez, akit méltatlanul és oktalanul vérig kínoz a földi hatalmasság. Az a kontraszt, ami a brutális fegyveres erő, az utca csőcselékének ereje és a szeretet csodálatos önfeláldozó képessége közt fönnáll, mélyen megkapta Munkácsy lelkét." LYKA KÁROLY: MUNKÁCSY MŰVÉSZETE. ÚJ IDŐK, 1900. 420. „The Munkácsy Room. - Philadelphia, 1914. november végén. Ebben a keservesen lármás amerikai életben, amely napról napra fájdalmasan körülvesz, mint az anachorétát a szöges öv, végre egy drága és nagyszerű emléket szerezhettem. A Marketstreeten, pöffeszkedő felhőkarcolók környezetében, Philadelphia szívében egy félóráig elfelejtettem blöfföt, demokráciát, ízléstelenséget és businesst. Amikor a Wanamaker Áruház óriási dimenziójú területéről az utcára léptem, olyan érzésem volt, amiért Amerikának megbocsátottam mindazt a szemfényvesztést, amellyel elkápráztatja a fölületesen néző és gondolkodó emberiséget. Gondoljunk gyermekkorunkra, amikor csillogó pléhdarabról azt akarták velünk elhitetni, hogy színarany; - ez Amerika. Bizony: javarészt, ami itt csillog, az talmi fény. Erről máskor. Most annyit: félóráig egy teremben tartózkodhattam, amelynek perzsaszőnyegébe nesztelenül süppedtek a lépteim. Áhítat és enthuziazmus fogott el. Ne mosolyogjon senki az elragadtatásomon. A Wanamaker-store, amelyhez képest a Wertheim Berlinben vagy a Louvre Párizsban korcs,
