Sz. Kürti Katalin: Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiája (Budapest, 1989)

Munkácsy hármasképe a Passiójelenetek sorában

asszony menekül átkot mondva, s mögötte tűnik fel az ájult, mozdulatlan, hamuszürke arcú Mária. A római katonák ugrásra készen állnak. A bal oldali oszlop mellett egy lovon ülő centurio néz le megvetéssel a tömegre, egy fegyveres őr urára és a fogolyra ügyel, egy pedig előretartott lándzsájával készteti hátrahúzódásra a túlzottan közel lépő, öklét rázó zsidót. Munkácsy a hatalmas csoportkompozíciót úgy fogta össze, hogy az egyéni indulatoknak, karaktereknek is teret adott. A műből áradó drámaiságot legjobban James Joyce sorai jellemzik: „A tömeg szívében egy férfi dühöng, mert egy jól öltözött zsidó férfi taszigálja. Szeme szinte bandzsít a haragtól, száján átkozódás habzik. (...) Közvetlenül mögötte óriási arc, széles vonásokkal. Tátott állkapcsai közül durva üvöltés tör elő. Azután ott van a diadalmaskodó fanatikus félprofilja és alakja. Hosszú kaftánja meztelen lábára hull, fejét hátraszegi, karját győzedelmesen felemeli. Egészen hátul egy ostoba koldus arca látszik homályosan. Mindenütt új arc. A sötét csuklyák, a kapu alakú fejdíszek alatt gyűlölet forr, a száj pattanásig tárva, a fej a nyakszirtre vetve. Itt egy idős nő menekíti riadalmát, ott egy jó megjelenésű, bár nyilvánvalóan proletár nő áll. Szép, fáradt szeme, telt arca és alakja van, melyet mogorva butaság és teljes, bár kevésbé lázító állatiasság torzít el. Gyermeke a lábába csimpaszkodik, csecsemője a vállára borul. Még ők sem mentesek a mindent átható ellenszenvtől, mélyen ülő, apró szemeikben a viszszautasításnak, fajuk keserű oktalanságának tüze villog. A közelben van János és Mária alakja. Mária elájult. Arca szürke, mint a naptalan hajnal, vonásai merevek, de nem élesek. Haja szurokfekete, főkötője fehér. Majdnem halott, csak a gyötrelem tartja benne a lelket. János karjaival körülöleli, felfogja, arca félig nőies rajzolatú, de céltudatos. Rozsdavörös haja vállára omlik, vonásai segíteni akarást és szánalmat fejeznek ki. A lépcsőkön egy rabbi, kit rabul ejt a csodálkozás, hitetlenkedővé tesz, s mégis vonz a rendkívüli főalak. Körös-körül katonák. Magatartásuk öntelt megvetést sugároz. Úgy néznek Krisztusra, mint valami kiállítási tárgyra, s a söpredékre, mint valami nekiszabadult állatfajára."

77 A három festményt az összefüggő történet (a passió befejező jeleneteinek elbeszélése), az azonos szereplők és a hasonló mondanivaló köti össze. Két képen jelenik meg Pilátus, kettőn Mária és János, kettőn az anya gyermekével együttes. Jelképes értelme van ez utóbbinak: Munkácsy a tisztaságot, a féltést, a pislákoló lelkiismeretet akarta vele kifejezni. Mindhárom mű szereplője Krisztus. Feltűnő, hogy alakja nem a bibliai történés sorrendjében lesz egyre elesettebb (tehát nem a keresztfán), hanem a megfestés sorrendjében. Találóan írja Végvári Lajos: az Ecce homo Jézus-arca „a szenvedő, halálos beteg művész arcképe önmagáról". Az első pillanattól kétségtelen volt a festmények filozofáló, moralizáló jellege. Az egyház vallásos, evangéliumi képként ünnepelte világszerte a trilógiát, de nyilvánvaló volt a kor problémáihoz való szoros kötődése is. A trilógia bonyolult, hármas konfliktust fejez ki: ellentét van Jézus és a zsidók, valamint a helytartó közt, a monolitikus hatalom megtestesítői (Poncius Pilátus és katonái) és a farizeusok közt, de inkább kiegyeznek (Barabást mentik fel), szövetséget kötnek a legfőbb veszély, az új eszmét hirdető Krisztussal szemben. A vezetők (Pilátus, másfelől Krisztus), a vezetettek és félrevezetettek csoportját úgy ábrázolta Munkácsy, hogy az egyben kortársai jellemzését is adta. Mindhárom képre illenek Végvári Lajosnak a Krisztus Pilátus előttről írt sorai: „Munkácsy nem a múltban élt, hanem a jelenben, nem a múltat akarta reprodukálni, hanem a kortárs emberről volt mondanivalója".

78 Ez a mozzanat rokonítja már említett kortársaival: Ivanovval, Verescsaginnal, Antokolszkijjal, de még egykori tanítványával, Fritz von Uhde német festővel is. A vallásos téma jelentésváltozása már Munkácsynál megfigyelhető, fokozottabb Ensornál, Daumier-nél, Rouault-nál, Uhdénál, később, a magyarok közül Csontvárynál, Kernstok Károlynál, Koszta Józsefnél, Holló Lászlónál. Németh Lajos írta: „A Jézus-ikonográfiában mindenütt jelentésváltozás figyelhető meg. Már a preraffaelitizmus is kacérkodott a keresztény szocializmussal... Az új Jézus-értelmezés paradigmája Uhde Jézus-ábrázolása volt: az ács fiaként, mesteremberként jelenítette meg. A Jézus-figura a századelő magyar szocialista irodalmában is mint az emberi testvériesülés, a társadalmi egyenlőség szimbóluma szerepelt."

79 Ha Munkácsy nem jutott is olyan messze a társadalmi kérdésekben, mint utódai, mindenképpen elődjük volt. Nem vitatható azonosulása a magányos hősökkel, s szándékának őszintesége még akkor sem, ha hiúsága, befolyásoltsága miatt épp e művei nemzetközi attrakcióként járták be a világot. Feladatunk tehát - Richárd Muther szellemes kijelentésével élve-: „elválasztani a kor hibáit a művész személyes érdemeitől".

80