Sz. Kürti Katalin: Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiája (Budapest, 1989)

Egy válságos évtized (1887-1896) Az Ecce homo keletkezése és elfogadtatása

kumnak, de a művészetnek kell dolgozni."

47 Ez a kijelentés egy Munkácsy-estély után volt, s nyilvánvaló célzást tartalmazott a Krisztus-képek festőjére, illetve a nagy festmények körüli attrakciókra. Antokolszkij és Justh egyetértett abban, hogy a Milton előtt készült Munkácsy képek az értékesek. Amikor Justh meglátta Sedelmeyer képtárát, s benne Munkácsy tájképeit, felötlött benne: „Miért nem fest inkább tájképeket?" A fiatal író tájékozatlannak találta Munkácsyt. Nemcsak Kiss Józsefet, Reviczkyt, de Flaubert-t sem ismerte, s ezt Taine is észrevette. Nem reagált a modern festészetre, ezt mutatta például Hoyos grófnénál tett látogatása. Itt láthatta Gustav Moreau hatvan képét, köztük a Salomét, amelyről Justh áradozva írt. Munkácsy nem tett említést a festményről. A február elsejei estélyen főleg Munkácsyval beszélgetett Justh, s úgy vélte: „sajnos nem tudja érzéseit szavakba foglalni, s így nem érdekes az, amit mond. Többen zongoráznak, végül énnekem kell pár magyar darabot elkövetnem. A Mester is belemelegszik, s elfütyüli zongorakíséretem mellett a »Nagypénteken mossa holló a fiát«, s még pár más nótát. Ha fütyül, akkor érzem meg leginkább egyéniségét, amely komor, nagyszabású, de philozophikus nervózus mélység nélkül." Máshol így jellemezte a festőt, majd feleségét: „Munkácsy mint ember: jó, kedélyes férfi... Magyarul elfelejtett, franciául nem tanult meg... Ez utóbbi lacune-ja meg fütyülése (Magasan száll a daru stb.) teszi őt a legnagyobb hazafivá... Madame de Munkácsy... La femme tambour! Határozottan Munkácsy életében és művészetében az oly szükséges nagydobot képviseli."

48 37. Munkácsy 1892 körül Justhnak igaza volt Munkácsynét illetően, Munkácsy ízlését, tájékozottságát azonban egyoldalúan ítélte meg. Mint Munkácsy, ő sem látta és láthatta át Párizs teljes művészeti életét. Erre utal például az a tény, hogy túlértékelte Antokolszkij művészi nagyságát, és olyan művészeket, mint Rodin, Renoir, Cézanne, észre sem vett. Munkácsynét általában Madame Réclamenak nevezték Párizsban. Valóban nagymestere volt a banketteknek, fogadásoknak, a szövetségesek meghódításának. Járt estélyeire a politikusok közül Türr István tábornok, Gambetta, a harmadik köztársaság elnöke, majd Carnot köztársasági elnök, a rendőrfőnök, és megfordultak ott a diplomaták, az Amerikából átrándult milliomosok is. Az írók közül Anatole Francé, Dumas fils, Goncourt, Leconte de Lisle és a Bizet-vel, Massenet-val kapcsolatban álló Alphonse Daudet látogatta a legendás péntek esti fogadásokat. A festők, szobrászok közül eleinte Puvis de Chavannes-nal, Gustave Dóréval, Bastien-Lepage-zsal, Antokolszkijjal barátkozott, később csak Jean-Paul Laurens, a Julián Akadémia tanára, Julién Lefébre, Charles Chaplin, Jules Breton és Éduard Detaille, a Champigni csata festője járt az estélyekre. A nyüzsgő társasági életről így számolt be az Événement című lap 1888. január 7-én megjelent cikke: a szalon „találkozóhelye minden előkelőségnek és minden kimagasló egyéniségnek. Minden pénteken háromtól hétig itt fogadja Munkácsyné azt a választékos kört, amelyet meghódított. Három órai teái a legelőkelőbbek. Mondottam, hogy egész Párizs felvonul itt, vagy még helyesebben, az egész világ arisztokratái megjelennek. Márkás egyéniségek, kiváló művészek, átutazó külföldi nagykövetek következnek egymás után elragadó kaleidoszkópban, amelyben a