Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Szuromi Lajos: A Hontalan

koráról szólva. E tapasztalattól determinált hangulatból még magához tér a költő, maradék reményét a cselekvéshez köti, tesz és tettre hív. 1835 után - az országgyűléstől való teljes elidegenítése után - lantja elnémul. Élete utolsó évében a fölgyűlt keserűség hattyúdalok zengő énekében árad ki, többször töredékekben, mint egész versekben. Fuldoklanak a szavak. A Zrínyi második éneke rejtelmesen zsúfolt fogalmakkal mond végítéletet nemzedékéről. A szenvedély-szenvedés rapszodikus hullámaiban a költő reményvesztett jajgatása száll az ítélkező sors felé, könyörgés, rimánkodás hangjai vegyülnek az idő és az esély elherdálóit átkozó hangok közé. Amíg a Himnusz erkölcsi szimbóluma, Isten hangtalan hőse a versnek, mintegy a hazája sorsáért, ennek megérdemelt megváltásáért könyörgő honfinak türelmes, megértő hallgatója, most az erkölcs szimbóluma, a sors erkölcsi fölénnyel vitatja el a rimánkodó hazafi igazát. Isten és sors, hívő, majd becsapott hazafi - egyként a költő. A Zrínyi második éneke a sors ítéletével zárul, magának a költőnek, a gondolkodónak, a morális mérlegelőnek az ítéletével. A megérdemelt nemzethalál víziója ez a vers. Honért perelt a népében bízó költő a Himnusz idején, emberhez méltó honra méltatlannak ítéli népét a költő a Zrínyi második énekében. Nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy ott húzódik ez a nemzeti apokalipszis a versbeli látomásban és jóslatban, miképp a Rebellis vers (és talán az egész lírai életmű) utolsó szavában, az átokban. A költő erkölcsi joga nyilvánvaló erre az ítélkezésre. Mindent megtett azért, mindent föláldozott azért, hogy ne juthasson erre a következtetésre; úgy senkit sem sújt véle, mint saját magát - a szív szenvedését szó nem festheti. A rögökként koppanó ítélet-szavak a démonokkal egész költői életében folyvást viaskodó ember legnagyobb s végső menedékét, legszebb ideáját temetik, a hazában még életében hónát remélő ember kudarcát véglegesítik. Akkor is, ha a költemény kulcsszavaiban (más hon, más szózat, más keblű nép) tárgyilagos elemzéssel, a Zrínyi dala fogalmainak segítségével indokoltabb azoknak az utódoknak arcát sejtenünk, akik egyszer majd méltók lesznek a nemzet annyiszor megidézett dicső őseihez. A nemzet s benne saját életének jelenét minősíti reménytelennek a vers, egy minőségében megújult magyar nép magyar hazájának, méltó honának jövőjére vonatkozik így az ideát védelmező, jövőbe menekítő költői kép: S szebb arcot ölt e föld kies határa, Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép. Úgy véljük, hogy a hazájában hónát kereső költői lélek a hon ideájában sohasem rendült meg, s bár életében mindvégig hontalan maradt, mind az ideának, mind az idea reális jövendőjének hitét épségben hagyta reánk. Kölcsey álmaitól terhes minden emberi s nemzeti utókor.