Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Magyari Márta: „…énrajtam megtörtént és igaz dolog vót”

ÜICc ''ÜlCárk .. .énrajtam megtörtént és igaz dolog vót" %/ y emigen tudja az ember érthető magyarázatát adni annak, hogy miért van az, hogy bizonyos emlékek, arcok, találkozások a múltból gyakran előtűnnek, mások pedig elsüllyednek. A néprajzi terepmunka során a kitűzött feladatok elvégzése - kérdőívek kitöltése, a megfigyelések rögzítése, fényképek, magnófelvételek készítése - közben, és gyakran helyettük is, a kötetlen beszélgetések során olyan szituációk részese lehet a gyűjtő, amelyek technikai eszközökkel rögzíthetetlenek, egzakt módon nehezen leírhatók, mégis mélyen elraktározódnak az emlékezetben. Az ilyen élmények természete még az is, hogy amint időről időre előbukkannak, mindig más fénytörésben mutatkoznak. Olyan mozzanatok, amelyek korábban - gyakran keletkezésük pillanatában - fontosak voltak, háttérbe húzódnak, más mozzanatok, mondatok, hangsúlyok, gesztusok előtérbe kerülnek. Az idő múlásával általában az értelmezés kerete is módosul, tágul. Az alábbi szöveg s a hozzá fűzött magyarázat egy több mint két évtizedes élmény tökéletlen lenyomata. Lejegyzésekor elsősorban a „klasszikus" néprajzi, folklór adatok bősége fogott meg, később a háttérben kirajzolódó társadalmi kapcsolatrendszer felfedezése, amit az elbeszélés személyessége még tovább színezett. Csiszár Miklósné Encsi Terézia idős szuhafői asszony alakja - 1979-ben találkoztam először vele, ekkor 78 éves volt - élénken megmaradt emlékezetemben, s nemcsak azért, mert egy akkoriban engem különösen foglalkoztató témáról, a szemmel verés hiedelméről, mint életének mélyen átélt tapasztalatáról beszélt igen színesen, hanem azért is, mert elbeszéléséből felsejlett az a társadalmi közeg, amelyben az 1920-as, 30-as években egy apró kismenesi faluban élő fiatalasszony mindennapjai teltek. Csiszár Miklósné Encsi Terézia sorsa - mint a századunk elején született nemzedék számos tagjáé - az elbeszélteken túl is számos megrázó, drámai mozzanatot tartalmaz. Ezekről panasz nélkül, szemérmesen, mégis meglepő őszinteséggel beszélt. Tállyán született, ahol édesapja molnár volt, s igen büszke ember. „Én a tállyai Encsiekből való vagyok", mondogatta. Lánykorában egy vasutas, ahogyan ő mondta, egy „állomásfelvigyázó" udvarolt neki, de más-