Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Bakó Endre: Niklai Ádám, avagy egy alanyi költő

Lett munkája, családja, lakása, anyagi helyzete azonban sohasem rendeződött. Az 1970-es években is gyakran előfordult, hogy „mátyósan" állított be a szerkesztőségbe egy kis baráti kölcsönért, amiben főleg Magyari Vili volt a segítségére. Máskor sérelmeit panaszolta. Egyszer egy Jób fájdalmával zokogta el, hogy micsoda megaláztatás érte: felesége egykori szerelmétől kellett sürgősen kölcsönt kérniük, mert nem akadt más barát, aki kisegítette volna őket. Zaklatottságát híven tükrözi az alábbi levele: Debrecen, Idegklinika, 74. XII. 12. Kedves Bandikám! Ha 24-én - amikor Gombos Katira várva lakásodon kerestelek, s találkozom Veled: tálán nem itt fekve írok most. „De hát sicur fata volant..." Január 3-án megoperálnak (ér-műtét); most szívizom-erősítő injekciókat kapok és hétfőtől önként pia-elvonókúra következik. (Kíváncsi vagyok, hogy ha ez eredményes lesz, mi lesz az új támadási felület?) Mivel anyagilag is (és nem pia miatt!) mélyponton vagyok, küldök egy pár verset. Ha a Nálad lévő „Kintről" címét „Előcsarnok"-r

a s a 2. sorban lévő „tragikomédiának" szót „drámának"-rajavítod, talán az is közölhető lenne... Ölel igaz barátod, Niklai Ádám űzött vad és hajdani alanyi költő. Mint ebből is látható, sokat szenvedett testileg, lelkileg, ezért élt benne hallatlan sóvárgás a szeretet, a megbecsülés iránt. Tisztában volt saját értékeivel, költői minőségével, ezért minden évben kitüntetést várt, mondjuk József Attila-díjat, annál is inkább, mert időközben napvilágot látott második kötete, a Szeretők. Persze hiába bizakodott. Mondtuk is neki, hogy akit kitüntetnek, az már előtte két-három héttel megkapja az értesítést. Csalódásában a pártállami ünnepek környékén menetrendszerűen berúgott. Kitüntetést, hajói tudom, mindössze egyszer kapott, 1980-ban végre Csokonai-díjban részesült. A szokásos portrét én írtam róla: „Költészete vibráló, nyugtalan lírai hőst mutat, aki együtt él a közösséggel, persze művészként, jogot formál az egyéni véleményre, viaskodik a kor kihívásaival, sajátosan értelmezi a társadalmi, tudati jelenségeket. Hol morális pátosszal, hol ironikusan kéri számon a közösség nevében az etikai normák betartását, betartatását. Formakultúrája gazdag, változatos, tanult költőre vall, de a mai lírai előadásmódokhoz képest már ez is hagyományosnak számít, legalábbis nem avantgárd." Ö ekkor újra megerősítette, hogy hisz a költészet értelmében, de tudja, hogy a vers nem tartozik a tömegek mindennapi szükségletéhez. Ekkoriban gyakran így írta alá bizalmas leveleit „Kussoth díjas." Mert néha felül tudott emelkedni csalódásán, s viccesen mondogatta: legalább a Kiss Tamás-díj Tóth Endre fokozatát adnák neki! Egy szellemes szóviccére is emlékszem, ami már a megyei művelődési központban végzett munkájával állt kapcsolatban. Egy erőszakos, mindenkin keresztülgázoló együttesvezetőt szidott, majd így kiáltott fel: „Állítsátok meg Szartúró Gyurit."