Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Bakó Endre: Niklai Ádám, avagy egy alanyi költő

Zoltán szatirikus hangjával. Dicsértem fejlett formakultúráját, a klasszikus költészeti formák megújításának eredményeit, szuggesztív képgazdagságát, írásomat jó néven vette, az összehasonlítás ellen akkomtm tiltakozott. Mi tagadás, Ádám elég sokszor „elázott", ami voltaképpen magánügy lett volna, de megvolt az a rossz szokása, hogy valahányszor kapatos állapotba került, azonnal megjelent a Napló szerkesztőségében vagy a megyei tanácson, söt: a megyei pártbizottságon. Mondtam is annak idején, hogy ha egy hónapban egyszer rúgna be, arról is mindenki értesülne Debrecenben, mert ilyenkor végighurcolta magát a városon, mint a véres kardot, s nem mulasztotta el a frekventált fórumokat. Nemegyszer érkezett kimerülten a szerkesztőségbe, olyankor belesüppedt a rovatvezető, Bényei József szobájában egy fotelbe, s rendszerint elaludt. Egy alkalommal ebédelni készültünk, s nem tudtunk bele lelket verni, hát otthagytuk. Míg odavoltunk, a főszerkesztő, Pallás Imre, éppen keresett valamelyikünket, s ott találta a részeg Niklait. Kaptunk is akkora ledorongolást az éberség hiánya miatt, hogy alig álltunk meg a lábunkon. Főszerkesztőnk ezek után „pikkelt" Niklaira, s ha meglátta a szerkesztőségben, sohasem hagyta szó nélkül. Tréfásan mindig hozzátette, aki verset ír, az egyéb gazemberségre is képes. Niklai ellenszenve Palladias iránt, ahogy ő nevezte, ennek csak a viszonzása volt. Egy alkalommal megint piásan érkezett, majd sírva-nyöszörögve elmondta, hogy a „Kis piszkosban" (az egykori Ungvári cukrászda a Kálvin téren, már régen nincs meg) az asztalához hívta két fiatal férfi, itatták, majd egyszer csak előálltak azzal, hogy ha időnként beszámolna róla, miről beszélnek értelmiségi, főleg írói körökben, akkor tudnának segíteni abban, hogy jobbra forduljon a sora. S te mit mondtál? - kérdeztük szánakozva. Hát ő bizony elküldte őket a fenébe, mit gondolunk stb. Nyilván ettől függetlenül egy idő múlva konszolidálódott a helyzete. Megnősült, s állást kapott rövid ideig a megyei tanácson, később a megyei művelődési központban. Ötvenedik születésnapja körül interjűt készítettem vele a Napló számára (Hiszek a költészet hatalmában). Elmondta, hogy emberileg mindig József Attilát érezte magához legközelebb állónak, de egy időben Radnóti Miklós, még inkább Tóth Árpád költészete vonzotta. Nem titkolta, utóbbi esetben az emberi szituáció hasonlósága, tudniillik, tüdőbetegsége miatt. De hatásukat saját eszközeire hangszerelve fogadta be. A modernségről szólva megjegyezte, hogy nem ellensége a művészetek űtkereső kísérleteinek, de nem hisz az olyan költészetben, amely az olvasó számára megfejthetetlen rejtvény, hiszen a költészet a társadalmi tudat, a világszemlélet formálója. Arra a kérdésre, hogy elégedett-e 15 éves költői termésével, azt válaszolta, mennyiségileg semmiképpen, mert nem termékeny költő. „Mégis úgy érzem, amit el kellett mondanom, azt elmondtam. Ebben az értelemben megvalósítottam céljaimat."