Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Pálfy G. István: Üzenet a huszonkettedik századnak

nemzeti küldetést, amíg népének nem lesz jobb történelme. Amíg nem fosztják meg attól, amivel azonos. Ady, Németh László, Illyés Gyula, Kós Károly, Tamási Áron gondolkodásának a folytatása ez. És részben az is folytatás, ahogyan embereket mentett. Nagyokat, kicsiket, közepeseket egyaránt. Ha lenne ilyen: egy református szárnyasoltáron Csoóri Sándor portréját rajzolhatnánk mellé. A tiltások letörésével Tamásit Sütő András vitte vissza az erdélyi irodalomba, ő védte Kemény Jánost, Bartis Ferencet, Török Lászlót... A legutóbbi időkig ő kapkodta el a nyilakat, ha Asztalost vagy Horváth Istvánt kétségbe akarták vonni. Ö tiltakozott a legmagasabb fórumokon Sinkovits Imréék Nemzeti Színházának megaláztatása miatt. Ő siratta az ebbe belerokkant Sík Ferencet... Még értem és miattam is szólt, ha bántottak. Semmi hatalma nem volt, mégis maga volt a hatalom. A minőség hatalma. Láttam őt magyar köztársasági elnökkel, láttam a pusztakamarási román szomszéddal, aki megakadályozta, hogy szülei házát fölgyújtsák, láttam színházi bemutatók után Kolozsvárott Horváth Arany lakásán Harag Györggyel és az erdélyi, magyarországi értelmiség kiválóságaival, akiknek a mulatságához prímásként hozzázongorázott. Láttam Pesten Sinkovitscsal, Agárdy Gáborral, Czine Mihállyal, Ablonczy Lászlóval, Debrecenben Görömbei Andrással, Cs. Nagy Ibolyával, Márkus Bélával, és láttam Sikaszóban erdei munkásokkal... Hányszor, de hányszor ültünk együtt Csoóri Sándorral, Dobos Lászlóval! Mindenütt egyforma volt. Még a halálos ágyáról is biztató, jó mondatokat üzent általam olyan politikusoknak, akiket maga is hívhatott volna, de azt már nem érezte illetékességi körébe tartozónak. Ez volt az ő fő minősége: segíteni, de nem személyes főhajtásokért. Halála után behívtak néhány televízióba emlékezni rá. Az egyikben baráti emlékekre, szinte csak azokra voltak kíváncsiak. A fentebbiekből talán látszik, hogy vannak ilyenek. De ezekből csak az a lényeges, hogy mindenkor és minden körülményben ugyanolyan volt. „Ne legyünk egymás csapdái, hálói. Ne legyünk tüskék egymás oldalában, és por és homok egymás szemében. S ne gondoljuk magunkról, hogy mi fogjuk a földet hajózhatóvá, a tengert gyalog járhatóvá tenni." Ez a visszafogottság az, amiről beszélnünk kellene. Ennek a mély értelméről, a megfogalmazott igazság legyőzhetetlenségéről. Nehéz nem gondolni arra, hogy Sütő András halálával nem egy életút és életmű zárult le, hanem egy történelmi és irodalomtörténeti korszak, amely Adyval kezdődött a huszadik század elején, és mára nagyon megfogyatkozott az óriásokban, a méltó továbbvivőkben. Ő mondta, hogy jönnek nagyobbak... Ha nem láthattuk volna közvetlen közelről, hogy legjobb szellemi barátaival milyen mélységekből repült fel lőtt lábú madárként, azt hihetnénk, gyarló ez a remény. De hátha mégis termékenyül a mag. Hátha mégis megtartó lesz az a nyelv, amelyen a szavak fejedelemségében írt, s az utódok is belátják, hogy a