Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Cs. Nagy Ibolya: Elviselhető-e a zseni?

bátorsága, műveltsége okán már-már hajdúkirályként, legyőzhetetlen szellemi hadvezérként ábrázolja. Ehhez persze kell az is, hogy a környezet devalválódjék: a drámabeli partnerek és ellenfelek szinte értékcsökkentett alakok. A főhőssé nőtt főbíró körül kizárólag nála észben, bátorságban, szellemben gyengébb figurák mozognak. A Kollégium tantestülete, professzori kara egyetlen, a főbíróhoz hasonló nagyságrendű emberrel nem képviselteti magát, ezért kérdéses is: képes-e ez a tanári kar a Bécs szemében szálka rebellis, ellenzéki, világlátott, kordában nem tartható diákokat nevelni (közöttük csak egy Csokonai). A mű szerint a Kollégium egyetlen professzora sincs tisztában Csokonai költői nagyságával, amit a közkedvelt nevén Csicsogónak titulált vendégfogadó kocsmárosnéja is tud. Viszont ha a költő és a Kollégium kapcsolatának valódi arányai és színei ennyire lényegtelenek, szinte mellékesek a műben; ha a professzorok számára ennyire nem fontos Csokonai sem; ha az írónő a kicsapatás miértjére ennyire csak a főbíró figurájában és Bécs-riasztó cselekedeteiben keresi a magyarázatot; ha csupán az a kérdés, lecsap-e Bécs a rebellisfészekre (de hát mitől is olyan rebellis?): akkor Csokonai kizárásának eseménye, meg Csokonai maga is voltaképpen fölösleges koloncok a drámán. A költő elbocsátásának irodalomtörténeti ténye béklyózza ugyanis így az áldozathozás etikai dilemmáján meditáló drámát a korhoz, s teszi lehetetlenné, hogy időtlenebb igazságokra leljünk benne. G. Nagy Ilián politikai, helyenként aktuálpolitikai töltést ad drámájának. Ebben a történetek embertől emberig szállnak, közvetlenül, a kapcsolat a korán halt debreceni poéta és a még rövidebb életű költő, a pápai diák, Petőfi Sándor között, a dráma szerint létrejöhetett: amennyiben elképzelhető (és az), hogy a hajdani Csokonai diáktárs, szép kort megérve, pápai teológiai tanárként a kamasz Petőfivel parolázik. Nevekre és évekre aprózva: Tóth Ferenc, aki a szerző, G. Nagy Ilián szerint a Debreceni Református Kollégiumban, 179495-ben szobatársa volt Csokonainak, 1842-ben természetes módon kínálhatta meg emlékeivel, adhatta át a szellemi stafétabotot, s vallhatta meg ifjúkori vétségét az akkor tizenkilenc éves Petőfinek (Petrovicsnak). A biográfiai adatok hitelesíthetik a mesét. Petőfi, aki ez időre megjárta már az aszódi, majd a selmeci gimnáziumot, illetve líceumot; aki 1839-ben a Pesti Magyar Színházban segédszínészkedett, sőt már a katonalétet is megismerte (Soprontól, Grazon át Zágrábig vándorolva); mi több, 1841 nyarán, tizennyolc évesen, ismét dunántúli vándorszínész: a katonának gyenge egészsége miatt alkalmatlan, a színészkedésbe belecsömörlött Petőfi csakugyan Pápára kerül egy esztendőre. Hogy azután első verse megjelenésének örömét is itt élve át, a gyorsan égő, s már csak hét esztendőt élő, leendő poétát tovább vigye onnan is a nyughatatlanság.