Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Cs. Nagy Ibolya: Elviselhető-e a zseni?

Ha megszületik, minden bizonnyal a legkülönösebb Csokonai-értelmezés lett volna a Németh László-mű: benne a Csokonaiban megbújó szeretet épített volna menedéket a bizonyosan asszonylelkűvé tett költő köré, s kerítette volna el ezt az „édenkertet" a zsivajos-zavaros, durva világtól. Ha Németh László megírja Csokonai alakját, az éppúgy az író vágyainak, sziget-álmainak kifejezője lett volna, mint amivé Égető Eszter lett: mindegyik hős maga Németh László. Kuncz Aladár {Nyugat, 1921] Karácsonyi látomások, Vitéz Mihály a halál révén címmel az 1805. január 28-ai halálnapról ír „látomásos" prózát. „Dramolettet". Meghökkentően romantikusát: „Egyszerre rettenetes hördülés vérijei a szoba csendjét. Csokonai utolsó erőfeszítéssel Jelemelkedik, mintha vissza akarná nyomni a halált, aztán erőtlenül hull megint ágyába. Melle zihál és hullámzik, mintha alatta lelke rebbentené szárnyát, mint az elrepülni készülő madár... arcán elsimulnak a ráncok, a mosoly megint kiül ajkára, amint alig hallhatóan rebegi: Megírtam Árpádomat... Megéltem sorsomat... Látom tisztán. Nem marad semmi megíratlan, nem marad semmi megéletlen...". Tudjuk: Árpádját épp nem sikerült megírnia Csokonainak: a dramolettben ezt az utókor ajándékozta neki, végtisztességül. Az írók Bemutató Színháza (Eskütéri Helikon) nagy sikerrel vitte színre 1923 áprilisában e művet, a szerző teljes elégedettségére. „Csokonainak hangja sokszor kísértett, mikor müveit olvastam. Ez a költődő, érzelmes, sokszor szenvedélybe fulladó, sokszor legátusosan éneklő hang, amelynek beteg tüdeje oly tragikus aláfestést adott. Ezt a hangot akartam a Vitéz Mihály a halál révén c. kis színjátékban életre kelteni. Csokonai hangja játssza itt a főszerepet. A darabnak színszerüsége ezzel áll vagy bukik. Csak ennek a hangnak muzsikája tudja megértetni a nagy belső élményt, amikor Csokonai reálisan megérzett szörnyű életéből átcsap egy metafizikus szemléletbe, amely előtt élete csak épp oly motívum, mint a Lilla-mosoly Erzsébet ifiasszony ajkán, s a kiteljesedés, a megélés az ő egyéni torzó életéből átköltözik afölemelően egyetemes magyar életbe". A főszereplő, Sugár Károly hangja, Kuncz Aladár szerint megteremtette a „nagy, belső élményt". A mű nem a zseni s a környezete viszonyát kutatja, hanem a halálban fölmagasztosuló költőnek - illetve a hangjának - állít emléket. A Móricz-dráma a Lilla-történet sajátosan móriczi - de hát milyen is lehetne? - feldolgozása (tudomásom szerint soha nem mutatták be). Ebben Vitéz Mihály egy Túri Daniként omlik Lillára. Idézzünk kicsit a szövegből: „Csokonai (egészen a Lilla ajkába susogja]: El kell fojtani!... Gyökerében kell elfojtani a Vágyat! Ki kell vágni csírájában. Kiontani, ha meggyúlt. Semmi, semmi morzsát meg nem hagyni belőle: nem kívánni és nem vágyni! Nem vágyni, sem az evésre, sem az ivásra, sem a csókra... A csókra... a csók... (vad és veszett csókkal szinte belemar az asszony vörös, izzó ajkába. Felkapja és keresztülfekteti a térdén, az ölén, s sokáig, veszettül, erősen, rágva csókolja, morogva, mint az éhes fe-