Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Kabdebó Lóránt: Az Einstein-szindróma Szentkuthy Praejében

pot fedez fel ehhez, mint amilyent nekem rendeltetett találnom*. Einsteinnek azonban sem az 1920-as években, sem később nem sikerült létrehoznia a remélt egységes elméletet."

2 A magyar lírának - korabeli legkiemelkedőbb megjelenéseiben, Kosztolányi, József Attila és Szabó Lőrinc költészetében - a 20. század harmincas éveiben sikerül a maga poétikai eszközeivel a kvantummechanika kérdésfeltevéseinek szintjén megjelenítenie az emberi tudat modern tájékozódását. Csak jelzésszerűen hadd hivatkozzak egy szlogenné vált József Attila-sorra: „dolgozni csak pontosan és szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes", Nem véletlen, hogy ezt a szöveget nem építi a költő egyetlen versébe sem. Ugyanis a benne foglalt univerzum-kép éppen hogy a hagyományos mechanikus képleteken alapszik, illetőleg az utóbb Einstein által keresett gondolkozásbeli visszarendeződés megszövegezését tartalmazza. Költészetében nem ezt követi, általa éppen a természettudósok újabb nemzedékének gondolkozásmódját követi. A Költőnk és Kora című versben együtt képes gondolkodni a kvantummechanika meghatározatlanság elvét kidolgozó tudósokkal úgy, hogy ezáltal poétikailag megoldáshoz segítse a „gyönyörű képességünk, a rend" megteremtésének lehetőségét is. A bizonytalanság átvezetését egy magasabb rendű bizonyosság felé: a „megértett disszonancia" világába. Hiszen az általam idézett hazai költők is szerkezeti tényezőként valósítják meg azt az alkotói dialógust, amelyet éppen Bohrt idézve Heisenberg ír le: az élet olyan színjáték, amelyben egyszerre vagyunk szerzők és szereplők. A magyar prózában ezzel egy időben ezt a kérdezésmezőt két életmű közelíti meg: a Határ Győzőé és a Szentkuthyé. És ezzel vissza is térhetek a Prae-hez. Benne és általa jelenik meg ez a kérdezésmód, amely az Einstein-féle speciális relativitás-elmélet által elszabadított tájékozódással párhuzamosan írható le. És jön - a regényen belül - a következő - szó szerint is - záró - pontosabban: bezáró - harmad, amely Einstein harcával jellemezhető az abszolútumért. Amely visszakötődik a József Attila-idézet szlogenné merevedett töredékéhez. A regényírás hátterében ugyanis megint jön egy újabb utazás: „Ez megismétlődött 1931-es angliai ösztöndíjam alkalmából". Csakhogy ez az út nem az előző megismétlődése. Ez egyetlen országhoz kötötte, regényét pedig egyben egyfajta humanista felelési módhoz. Az első utazás regénybeli társai: az eszmélkedés figurái a jelen adottságait élvező, mondén életet élő intellektuelek; túl a kamaszkor hagyományokból kinövő tájékozódásán, de innen az élet mulandóságára is rákérdező felnőttkor számvetésén. A második utazás során az ifjak ironikus csevegésének helyébe egy „öreg" anglikán lelkész meditációja lép: az öregség egyrészt a mulandóság érzékeltetése; a meghatározott maszkos 2

1. k. 10.