Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)
Gulyás Pál: Protestáns és római katolikum
ki »lelekben és igazsagban« imádja az Istent. Aki nem őszintén él az általa vallott hit szerint, az ma - a küzdelem és üldözés hevében - nem áll meg sokáig. Elsodorja a világot rémítő ár. S amikor saját vesztébe rohan, még a keresztény névre is szégyent hoz..." Idézzem-é tovább a magasztos Enciklikát? írhatta volna akár Luther Márton, vagy akár Méliusz Juhász Péter, a hithű „katolikus". De javítanom kell az egészet, Méliusz bajosan írhatta volna így meg. Ez az írás kevésbé szenvedélyes, sőt egyáltalán nem szenvedélyes, nincs benne semmiféle fölösleges indulat, viszont nem pusztán „hideg logika", az, ami a teológia halála. „Elszakadás a világ javaitól" - még visszakívánkozik egy főcím az apostoli üzenetből: „A gazdagok ne alapítsák boldogságukat a föld kincseire, s ne fecséreljék legjobb erőiket az üzletre. Tekintsék magukat csupán sáfároknak, mint akik legfőbb Uruknak számadással tartoznak, s kincseikben lássanak drága eszközöket, az Isten ajándékait, hogy velük jót cselekedjenek. Soha el ne mulasszák az evangélium parancsa szerint a feleslegből az alamizsnálkodást. Különben beteljesedik rajtuk és vagyonúkon Szent Jakab apostol komor szava: »Most már, gazdagok, sírjatok jajveszékelve... «" „A keresztény szeretet türelmes és nyájas. Kerüli az úri leereszkedést és a külső föltűnést. Már a keresztény kor elejétől kezdve Krisztusnak megnyerte a legszegényebbeket, a rabszolgákat... A szoros igazságosság kötelmei... Szociális igazságosság..." S mindenekfölött - hangsúlyozza a Vatikán üzenete - a papok példája. „Az apostolság leghatásosabb eszköze a szegényeknél és egyszerűeknél a papnak a példája... Most itt csak az alázatos, szegény és önzetlen élet példáját hangsúlyozzuk, amely legtökéletesebb hasonmása az isteni Mesternek, aki isteni nyíltsággal elmondhatta magáról: a rókáknak odúik vannak és az ég madarainak fészkeik: az Emberfiának pedig nincsen hová fejét lehajtsa." Ez már mégse Méliusz Rómája! - döbbent belém a gondolat. Minek akkor oly idegenül, sőt megvetéssel elfordulni tőle, mintha még mindig a pokolnak és a kárhozatnak a fő fészke volna? Vagy csalétek az egész Enciklika? Az Ördög incselkedése, hogy a jámbor hiszékenyeket berántsa az örök kohóba? S Debrecenre gondoltam, a mai Debrecenre és a katolikus barátaimra, itt élnek egy százhúszezres városban. Itt születtem és itt jártam végig iskoláimat. A Református Kollégium volt a nevelőm, apám és anyám törzsökös reformátusok. De már a világháború alatt kezembe került Dante. S valami forgataga volt mindig Debrecennek: örvény forgott a Kollégium körül. Igen, örvény. Negyvenegyedik esztendőmet járom, kezdenek feltárulni a távlatok. Látom a fejlődés útját. Egy tradícióját féltő református intézményben nőttem fel, amely azonban legvégső vonatkozásait nem tisztázta és a tisztázás helyett legfeljebb kompromisszumot kötött. Mint Bende vitéz, 3 vívta a középkori éjszaka üres árnyaival az örök 3 Bende vitéz: Utalás Arany János azonos című balladájára.
