Bakó Endre: Debrecen, lelkem székvárosa (Debrecen, 2006)

Szemelvények, dokumentumok

Debrecen alig volt több mint két család, egy ipariskolai igazgató gyerekei: a Gulyások s egy reáliskola nyugdíjazott igazgatójának a családja, a Kardosok (...) A pesti írók voltunk, a fiatalok , akik Ady, Móricz, Babits, Szabó Dezső nyomába léptek. (Ember és szerep, 1934) (...) A bezárkózó írót azonban néha meglepetések érik: az olvasó, ez a távoli idealizált, lét nélküli lény, mint hús-vér alak jelentkezik s a fiatalembert, aki azt hitte, hogy ami kis dicsőség terem ebben az országban, néhány előtte járt nagy vad rég lelegelte, a lelkesedés váradanul maga elé idézi. így járt az az öt író is (Erdélyi József, Illyés Gyula, Kodolányi János, Németh László, Szabó Lőrinc), akiket az Ady Társaság november 29-én Debrecen városának bemutatott. Arra a két napra, melyet odalenn töltöttek, mintha kisétáltak volna a tulajdon korukból s a meleg ünneplésen, melyben ők részesültek, más boldogabb korok íróinak az életébe kóstoltak volna bele. Láttak egy várost, ahol méltósága van az író névnek s öt harmincesztendős fiatalember tiszteletére nemcsak tanácsnokok, főigazgatók, egyetemi tanárok vonultak ki, de horribile dictu, a diákság is, melyet máshol a halott irodalom tiszteletére s az élő írók megvetésére nevelnek; a szeretet spontán viharában zsúfolt padok előtt olvasták fel műveiket, tósztokat kaptak, mintha képviselőjelöltek lettek volna, élő olvasókkal beszéltek, akik jobban ismerik műveiket, mint ők maguk; s miután látták, hogy így is történhetik, hazautaztak, s csak otthon dörgölgették a szemüket: vajon úgy volt-e minden, ahogy odalenn érezték vagy néhány vidéki írótárs szemfényvesztése födte el előlük ideig-óráig a közönyt, mely Debrecenben is olyan, mint másutt. Mennyi volt a debreceniek szívességében a vendégszeretetet s mennyi az irodalom iránti lelkesedés? Hány Debrecen van még ebben a keskeny hazában? A Változás városát látták-e, melyet elsőül hódított meg az új irodalom vagy a Maradandóság városát, ahogy Ady nevezte, mely utolsóul őrzött meg valamit a hajdani író-tiszteletből? Az, aki négy fal közt ír s csak egy-egy váratlan meghívás röpíti ki a világba, nehezen tud ezekre a kérdésekre megfelelni. O legföllebb a keserűségét és a megvetését nem érzi olyan szilárdnak és jogosnak, mint elébb. Hiába, olvasók mégis csak vannak. Még vannak, vagy már vannak? Bele kell kalkulálni őket a dacunkba és a keserűségünkbe is. (Debrecen és a fiatalok, Nyugat, 1931) Aprily figyelmeztetett, hogy a Protestáns Szemle júniusi számában tanulmány jelenik meg rólam, Gulyás Pál írta, ugyanaz, aki a debreceni banketton a feleségén áthajolva az emócióról faggatott. (...) Nekem épp ez a sok tekintetben félszeg, de egész emberségében megrázott bizonyságtevő kellett (...) Kisigényű vagyok, írtam Gulyásnak, megélek kenyéren és vízen, de kenyérre és vízre szükségem van. (Ember és szerep, 1934)