Bakó Endre: "Magyarok Mózese, hajdúk édesatyja" (Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 4. Debrecen, 2004)

Emlékezés a fejedelemről és tetteiről

pékből kirakva. A nyitott tűzhelynél nagy, hasáb bükkfák égnek, mert bár még csak szeptember vége van, a hatalmas terem meszes homokból öntött padlója a kihűlő föld fagyosságát sugározza szét a terembe. A két ember ott ül egymással szemben, közöttük majdnem a falig fut a hatalmas, simára gyalult tölgyfaasztal. A székek néha megreccsennek, pedig tiszta kőrisfából minden eresztékük. Mindent tudnak s inkább csak emlékeztetik egymást a dolgokra. Most hirtelen mégis kemény szavak verték szét a csendet. — Bizonyos, hogy olyan jó szél nem találkozik, amelyik Nagyságod s a mü hírünk nélkül, ki tudná fúni a német császár erejit s helyettünk hitünket s nemzetünk megromlott szabadságát visszaállíthatná. A beszélő fekete, kún ember volt. Látszott rajta ülve is, hogy magas növésű. Posztó dolmány volt rajta, violaszínű. Szürke zsinóröv fogta derekához a ruhát, melyen hét pár arany skófiumos gomboló gombolta be az ezüst gombokat. Nadrágja ráfeszült erős combjára, lábán sárga csizmát viselt. Kopasz volt, de a szakálla annál dúsabb s hollószárnyszerű, erősen fekete bajuszától szája szinte nem is látszott. Orra nem volt nagy, de húsos. Szemei kiragyogtak piros arcából s hirtelen nem lehetett tudni, hogy a beszédtől melegedett-e ki, vagy az előtte ónpohárban csillogó bortól. Arcának pirosságát még erősítette egy nem rég kaphatott, éles vágás, amely alig hegedt be. Most, hogy beszédét már bevégezte, nagy tenyerével megdüröckölte kopasz feje közepét s várakozóan nézett a vele szembe ülő, nagyságosnak nevezett emberre. Az lehajtotta fejét, mintha rózsaszínű dolmányán s nadrágján legeltetné kissé kiülő szemét. Azután az asztal alá is benézett, ahová kiterpesztette viseltes bagariacsizmáit, de nem szólt. Ivott az előtte álló pohárból s kezefejével széttörölte vékony, hosszú bajuszát. Magas homlokáról is hátra dobta dús haját, amely a halántéknál már szürkülni kezdett. Arcát deresedő szakáll keretezte, amely fölött erőteljes orra uralkodott. Vékony száját összeszorította s ahogy így elgondolkozott, arcán, homlokán kisimultak a ráncok. Prágára gondolt, a nagy várra, ahol nemrég még neki is szava volt, s tanácsai szerint igazgatták Magyar- és Erdélyországokat. Szobájának nagy ablakai a térre nyíltak, ahol a Kolozsváriak Szent György-szobrát látta, valahányszor Magyarország felé nézett. Pedig sokszor nézett. A szent mindennap megölte a sárkányt. Mert a sárkányt meg kell ölni. Lám a kassai főkapitány, ez a kutya Belgiojoso, ez az olasz sárkány, itt mindent felfal s kifosztja a szegény kassai polgárokat is. Rudolfussal kellene beszélni. Tanácsokat adni Magyaroszág s Erdély nagyságos dolgairól... talán meghallgatná s nem kel-