Bakó Endre: "Magyarok Mózese, hajdúk édesatyja" (Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 4. Debrecen, 2004)

Emlékezés a fejedelemről és tetteiről

MÓRICZ ZSIGMOND BOCSKAI KORONÁJA Bocskai 1604-ben, Kerekiben, Biharban levő kastélyában egy tavaszi délután Propertiust

1 olvasgatta, mikor az udvarbírája jelentette, hogy valami csavargó örmény kalmár mindenáron beszélni akar vele. Bocskai apró, szúrós szemeivel nézte az udvarbírót, s értette annak aggodalmait, aztán csak intett, hogy: „ereszd be", hiszen végső esetben itt a tőr... Az örmény bejött, előrehajlott, félrevetett fejjel furcsán soká nézte Bocskait, s csak nézett, nézett a szemébe. — Mit akarsz? De az örmény nem szólt, csak nézett. — Mit kívánsz — szólt rá újra Bocskai, de az csak nem felelt, úgyhogy harmadszor is rá kellett szólani: — Mi bajod ember? Akkor az örmény megmozdult, lehajtotta a fejér s azt mondta jó magyar szóval: — Bethlen Gábor azt üzeni nagyságodnak: légy jó a te testvéreidhez. Bocskai megdöbbent. Bethlen nevét ismerte a bujdosók híreiből, de rá magára csak homályosan emlékezett az erdélyi udvarból, mikor ő még Zsigmond fejedelem udvarában volt, s fiú bele volt keveredve a törökösségbe. Hogy a párt főembereit, Boldizsárt, Kendit s a többieket a fejedelem az ő tanácsára elfogatta s maga gyáva dühében leölette, mindenki menekült, aki bírt, s a fiú Bethlen Gábor is. Soká nézte az örményt, aki nem akart egyebet szólani, s kialakult előtte e szerencsétlen öt esztendő, amelyben három fejedelem pusztult el, s a harcokban egész Erdély egy hadvert farkasfészekhez lett hasonló. — Magyar vagy? — mondta érdes hangján, inkább mogorván, mint gyöngéden, Bocskai. — Székely vagyok — szólott az örmény. —Apámat, anyámat, családomat, házamat, jóéletemet elvitte a háború.