Szekeres Gyula: „AGJ VR ISTEN MOSTIS ILJ FEIEDELMET..." ( Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 3. Debrecen, 2004)
A megszabadító hős, és egy kenyérosztó tányér, meg egy ón borospalack összefüggése
A néphagyomány ezt az ősi képletet ültette át - saját korának megfelelően - az adott történeti szituációba. Ebben a kontextusban a fény elrablója [az ellenség] szerepkörébe az elnyomó és a vallási szabadságot korlátozó németek kerülnek, akiken a nép körében kiválasztotti erényekkel felövezett - Bocskai István, a későbbi fejedelem [a hajdani sárkányölő hőst megszemélyesítő alak] és angyalai [a hajdúk] vesznek elégtételt, a szabadságot [a világosságot] - elrabló elnyomókkal szemben. Az effajta képírás jelentőségét az adja, hogy a néphagyományban az írásos emlékezetről nem beszélhetünk, így a nép közösségi tudatában fennmaradt emlékek kizárólag az orális hagyományra, és éppen a fentebb említett képi hagyományozódásra hagyatkozhattak. A képi gondolkodás ugyan nem választható el a fogalmi gondolkodás folyamatától - azzal teljes egységet alkot -, de bizonyos esetekben - korokban és szituációkban - ez a képi gondolkodás a fejlődési folyamatok mellett is előtérbe kerülhet, és dominánssá válhat. 635 Fokozottan érvényes ez a néphagyomány átörökítési folyamatának képi megnyilvánulásaira, melyben azon ősi emlékképek és „képletek" is fennmaradtak, amelyeket az orális hagyomány is már csak úgy tartott meg emlékezetében, hogy azt időről-időre, történeti korokról történeti korokra átalakítva beépítette mondáiba. A „népművészet" ezen képi ábrázolásaival, „képírásaival" - szimbólumok, és az ezekből felépülő képek formájában - fogalmazza meg a „kollektív tudatalattiból" eredő ősi képét 636 . Ezzel az - eredetitől eltérő környezetbe épített ősképekkel - alapvetően magát az átörökítés lehetőségét adva meg a hajdani toposzok továbbélésének. A néphagyomány ezen ősi átörökítő eszközét a képírást, ma helytelenül „népművészetnek" nevezik, holott ezen utóbbi - csupán a formai elemek reprodukálására képes -, s képi megfogalmazásai már nélkülözik azt a tudati tartalmat és formát, amelyekben „elődei" még ismereteket nyújtottak. így az eredeti képírásokban az esztétikai funkció mindig csak másodlagosnak tekinthető a tudati információk halmaza mellett. Ennek a következménye az a folyamat is, amelyben a tudati tartalmakat hordozó képírás a tudományos (?) körökben - annak meg nem értése során - már csak „provinciálisán primitív" munkává degradálódhatott. Az ember képi gondolkodásáról bővebben lásd: KISS Zoltán 1996. 311-328. p. „Az ősi kép - vagy archetípus - ...az ősök számtalan tipikus tapasztalatának megformált eredményei." Az ősi kép fogalmának és kialakulásának folyamatához lásd: JUNG, Carl Gustav 1973. 148-150. p.