Szekeres Gyula: „AGJ VR ISTEN MOSTIS ILJ FEIEDELMET..." ( Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 3. Debrecen, 2004)

A megszabadító hős, és egy kenyérosztó tányér, meg egy ón borospalack összefüggése

Ennél a pontnál azonban ketté kell választanunk a címer jelentéstartalmát és annak időbeli síkját. A címeren megtalálható jelzésértékű motívumok egy mélyebb, ősrétegbe vezetnek bennünket, de mindezt úgy teszik, hogy annak jelentéstartalmát - a mítosz megtartása mellett - az adott kornak megfelelően aktualizálják is. Ez a néphagyomány utolérhetetlen, utánozhatatlan, ugyanakkor kierőszakolhatatlan értékmentési, és túlélési folyamata! A néphagyományban számtalan olyan mesével, történéssel, és mondával találkozunk, melyben látensen egy régebbi hagyomány elemit éltetik tovább.

622 Míg a mesékben ezek a szimbólumok - „mesei elemek" - szintjén válik érthetővé és átadhatóvá, addig a mítoszi történések mondákban való átörökítésének csak egyetlen útja és lehetősége van a fennmaradásra. A néphagyomány mindig az adott korba illeszti be az ősi mítoszok hagyományát.

623 Ez adja a címer és jelentéstartalmának kettősségét is! I. Egyrészről - ami nyilvánvalóan a hagyományozódás átöröklési periódusának legmegfoghatóbb elemét képviseli - maga a fejedelem helyezi, aktualizálja - címeradománya és annak pontos leírása révén saját korába az eseményeket. Olyan módon teszi ezt, hogy abban egyetlenegy utalást sem találunk a hajdúkra vagy éppen az ellenségre vonatkozólag! Ezen a történési síkon - történeti ismeretei révén - mégis mindenki magától értetődőnek látja, hogy itt a hajdúk, és a császári csapatok küzdelméről van szó. Éppen ez a látszat adja a hagyományozódás erejét! A nép mindig az aktuális eseményekbe ágyazottan - saját korának megfelelően -, a korábbi eseményeket a pillanatnyi korba illesztve képezi le, és adja tovább az ősi hagyományok kiirthatatlan elemeit. A zászló jelképeit taglaló tanulmányok soha sem tettek említést a címerbeli tigris jobb lábában lévő véres szablyáról, pedig a véres kard hadra hívó körülhordozásának emléke és gyakorlata elorozhatatlan eleme maradt a hun-magyar történelemnek.

624 így természetes velejárója a történt jegyzendő meg, hogy a folyamatot egy védekezési reakcióként is felfoghatjuk, hiszen számtalan példát tudnák felsorakoztatni arra, miként irtották ezen pogánynak tartott hagyományokat. Erre példaként is lásd az ún. „veres barátok" monda és a sárkányölő hagyományok összefüggéseit jellemző átörökítési folyamatot: SZEKERES Gyula 2004. 240-261. p. Krónikáinkban így szerepel: „Volt egy határozatuk, mely szerint - ha az egész közösséget egyformán érintő dolog történik, vagy ha az egész sereg készül hadjáratot indí-