Pozsonyi József: A jeszeniczei Jankovich család története - Régi magyar családok 10. (Debrecen, 2014)
György (1695–1763) ága (4. genealógiai tábla)
A jeszeniczei Jankovich család története Eleinte az előrenyomulások és vissszavonolások váltakoztak júniusig, majd júliusban indultak a la Somme-i frontra. Első sebesülését a karján szerezte, 1916. augusztus 9-én és a Meurice ideiglenes kórházban ápolták Párizsban. Később Benainvilliers-be került, St Germain-en-Laye közelébe. Innen gyógyultan távozott 1917 januárjának utolsó napjaiban, és újra kérte a frontra küldését. 1919. július 14-én részt vett a párizsi győzelmi felvonuláson. Miután felvették a St Cyrbe a hegyivadász alakulatnál szolgált, többek között az orosz foglyok táborát felügyelte Kontsantinápolyban. Nizzában is szolgált. 1934-ben feleségül vette Hélène de Vaulx-t (1906-1995) akitől két lánya született: Elisabeth 1935. december 1-jén, és Marie-Laure 1937. június 7-én. A háború előtti utolsó szolgálati helye 1940-ben Chaumont-ban és Besançon-ban volt. A háború kitörésekor újra a frontra ment, miközben családja Autunben keresett menedéket. Mivel a keleti hadseregben szolgált, 1940 júniusában fogságba került, és Sziléziába vitték (Oflag 4D). Öt évig maradt ott, de fogsága utolsó szakaszában Königstein várában tartották fogva, ahonnan az amerikaiak szabadították ki. 1945 májusában visszatért Autunba, és még két évig katonai szolgálatot teljesített Chalon-sur-Saőne-ban. Ezredesi rangban ment nyugdíjba, és néhány év múlva a Becsületrend parancsnoki kitüntetést kapta. Tüdeje jelentősen károsodott a T4-es háború alatt belélegzett mérgező gázoktól, 1975 októberében halt meg Autunben, és ott is temették el. (A leszármazóikat a 6. számú genealógiai tábla mutatja.) Vincze65 Magyarországon maradt testvére, György66 (1821-1890) a helytartótanács alelnöke, a Lipót-rend lovagja volt, a Jászkun főkapitányi tisztséget töltötte be. Mint főkapitány nagy tiszteletnek örvendett a Jászkun kerületben. A Vasárnapi Újság 1856. évi 24. számában a vidéki hírek rovatban olvasható a következő cikk: „Pest, junius 6-án 1856. - Tisztelt szerkesztő úr! Ha országunk különböző vidékein nyáron át ezelőtt utaztam, valahányszor egy határt átléptem, mindjárt megítéltem a következő falu népét munkásságáról, rendszeretetéről, avagy restségéről s szegénységi sülyedéséről. - Ezt a földmivelésről a legpontosabban lehet meghatározni. - Ezen birálgatás közben sokszor keserű érzés fogott el, midőn egy roszul miveit sílánytermésü határ vizsgálása, kiéhezett szarvasmarhák, apró gebe lovak látása után a faluban magyarfaju népesség düledező, rendetlen házait, roszfedelü vakolatlan templomát s iskoláit kellett felismernem, míg az elhagyott másik falu határa- és házaiban a munkásság-szülte jóllétet a német ajkú lakosoknál benső gyönyörrel észleltem. Az összehasonlítás fajunkra nézve sokszor igen sokszor kedvezőtlen volt, és ez engem nagyon szomorított. Foglalkozási köröm Pesthez kötvén, már darab ideig nem utaztam; ez idén azonban nehány vidéket ismét bejártam s örömmel tapasztaltam, hogy azon előbbeni reám kellemetlen hatású aránytalanság magyar faluinkban és határaikban tünedezni kezd; sőt vannak községek, mellyekkel a szomszéd telepitvényesek teljességgel nem mérkőzhetnek. Ez engem felderít s vérmes reményűvé teszen fajunk jövendője iránt. 49
