Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)
Ajánlás
AJÁNLÁS K özkeletű felfogás a magyar néprajzban a személyes megfigyelésen és kikérdezésen alapuló információ-tömeget - a legevidensebb néprajzi forrásanyagot - „recensnek", azaz (a szó eredeti jelentése szerint) 'jelenidejűnek, újkeletűnek' minősíteni. Vagyis: a létrehozásuk, az archívumba mentésük érdekében végzett etnográfiai/folklorisztikai gyűjtőmunka lényegileg azonos volta miatt a 100-150 éve munkálkodó eleink és a magunk tegnapi és mai adatgyűjtéseinek megannyi hozadékát „recens adatként" egyneműsíteni, megkülönböztetvén az ilyen jellegű információkat az archívumokból megszerzett „történeti adatoktól". Ha ebből a közkeletű felfogásból indulok ki, Janó Ákos barátomnak, Hajdúböszörmény, Kiskunhalas, legutóbb és leghuzamosabban Sárospatak múzeuma egykori vezetőjének (egyszersmind etnográfus muzeológusának) ez a legújabb könyve, melyet idős kori számadásként: a „néprajzos szakmával" szemben érzett, s mindeddig halogatott személyes tartozása beteljesítéseként tervezett el és valósított meg, vitathatatlanul „recens" adat-tömeget foglal magában. Vagyis: az 1950-1960-as években személyesen gyűjtött, a hortobágyi, illetve a Duna-Tisza közi pásztorélet „akkori" jelenét és az emberi emlékezettel még elérhető „félmúltját" hitelesen-pontosan tükröző leírások és elemzések olvashatóak könyvében az egységes lelkületű és szemléletű pásztor-rendhez tartozó csikósok, gulyások, juhászok és kanászok mindennapi életviszonyairól, a természettel, főképp a gondjaikra bízott állatokkal kapcsolatos sokrétű és sokszínű tudásukról, valamint az evilági és túlvilági hatalmakhoz való viszonyukról. Ám aki olvasni kezdi a több mint félévszázaddal ezelőtti megfigyelésekre és „adatközlői" vélekedésekre: egy iskolázott figyelmű (Gunda Béla professzor debreceni Egyetemi Néprajzi Intézetében nevelődött) ifjú etnográfus tudatos és igen elmélyült „ősfoglalkozás"kutatásainak azon frissiben nem publikált megannyi részeredményére alapozott kutatói általánosításokat, s ezek hátterében az „egyszeri ember" mulatságos vagy búsító kalandjait, újra meg újra rá fog csodálkozni, mint a gyermek, ha mesebeli tereken csatangol a képzelete, a nagy időt élt, (még a 19. században született, az egykori jobbágyvilágot és a sokkalta nagyobb pásztori szabadságot apáik-nagyapáik szavaival megidéző) hajdani pásztoremberek élet-tanulságaira, sors-vallomásaira. Biztos vagyok benne, hogy rá fog csodálkozni, mert azonnal megérinti a mára már elérhetetlen messzeségbe tűnt közelmúltunk különös-furcsa kettősége: az ismerősnek, ember-közelinek, szinte-szinte tegnapinak érzett képeken, hangulatokon, korjellemző fogalmakon előbb csak át-átsejlik, majd teljes gazdagságában kitárulkozik a Janó Ákos által még személyesen ismert, tehát hús-vér ember pásztorok akkor még megfigyelhető mindennapi cselekedeteiből és hűségesen-pontosan rögzített szavaiból a pusztai emberek létformájának és létértelme4
