Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)

I. PÁSZTOROK A HORTOBÁGY MELLYÉKÉN - 5. Élet a pusztán - Jószágkezelés, gyógyítás - A nagyjószágnál

a csacsi vitte az eleséget is. Mikor eljött az ideje, lepakolt és főzött. Ha út közben megdöglött egy juh, megnyúzta, s a bőrét felpakolta a csacsi hátára. Nagyobb (1000-1500 darabból álló) nyájaknál 2-3 bojtár volt két csacsival. 1936 körül Hajdúnánáson a juhászoknál 7-8 szamár volt. Az uraság nem adott nekik „lótartást", azt mondta: - Elég nektek a szamár is! Két magatarti juhásznak is volt szamara, mert az igénytelen szamár elélt a juhlegelőn, sőt a tövisen is. A juhálláson száraz időben még a megszáradt „juhmogyorót" (juh ürüléket) is megette. Ha a szamár kicsi korában megszokta a juhot, soha nem hagyta el, mindig ment a nyáj után. Egy másik nánási juhász szamárfogatáról mesélték a következő történetet. Lőrincz Mátyás feles juhász volt Harkály bárónál. Volt két szamara, amelyek igen jó kosztot kaptak. A juhász egyszer menni készült Miskolcra. Mikor kiindult a tanyából, s elérte a kövesutat, látta, hogy ott megy Ferenc Jóska gumiráfos hintóban. A szamárnak az a tulajdonsága, hogy ha megy előtte egy fogat, szeret szorosan utána menni. A juhász rábízta a szamárra, hogy ha menni akar, hadd menjen. Menet közben Ferenc Jóska hátra-hátra nézett, s látta, hogy nem tudja elhagyni a szamárfogatot, amelynek rúdja verte a kocsija hátulját, pedig úgy ment a négyes fogat, hogy a hab csurgott a lovak szügyéről. (K. J.) Jószágkezelés, gyógyítás A nagyjószágnál A jószág leggyakoribb betegsége volt, hogy elállt a „kírője". Ennek oka, hogy nagyot evett és arra nagyot ivott: „vízcsömöre" lett. Gyakori a száj- és hasfájás, Utóbbit nem szokták gyógyítani, az magától elmúlik. Felfúvódáskor a pásztorok kést szúrtak a jószág „víknyába". Ezt a módszert újabban nem szabad alkalmazni. A beteg jószágot mozgatták, hajkurászták, vagy a hasát erős csutakkal dörzsölték. A lépfenét arról ismerték meg, hogy a jószág nem evett, nem kérődzött és kezdett felfúvódni. Ritkán fordult elő. A tehén orrán és a „megyin" szivárgott a vér, végbelén véres gané jött ki. Ezt sehogy sem tudták gyógyítani, a jószágot el kellett különíteni, s a helyét felperzselni. Ahol lépfene ütött ki, ott zárlatot rendeltek el. A lépfenét leghamarabb a szép, kövér jószág kapta meg. Hogy a betegség mikor kezdődött, nem tudták. A bajt akkor észlelték, amikor a jószág nem evett, két-három óra múlva pedig megdöglött. Lépfene leggyakrabban a véres (túlzott vérű) jószágnál fordult elő. Ez gyakran legeltetés közben összeesett és megdöglött. Az ilyen betegségben elhullott jószágnak a vére nem aludt meg. Húsa fogyasztásra alkalmatlan volt, bőrét semmire nem használhatták, az elhullott jószágot - ha már orvos látta, - egészben kellett eltemetni. 4 86 <§>