Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)
Ajánlás
tolhatatlanul fontos részleteket tesznek hozzá eddigi ismereteinkhez, újszerű színekkel és kontúr-vonalakkal teszik sokkalta árnyaltabbá a pásztori létformáról kialakított képünket. Nem kétséges: a múló idő, azaz a körülöttünk, közreműködésünkkel zajló Történelemmel szükségszerűen együtt járó megannyi életmódbeli és mentális változás telítette történeti tartalommal Janó Ákos ötven évvel ezelőtti néprajzi gyűjtéseit. Ahogy minden más néprajzi gyűjtés esetében be szokott következni, hogy az eredendően „recens" adatok egyszercsak átlényegülnek „történeti" adatokká: egy visszavonhatatlanul a múltba tűnt és más forrásokból meg nem ismerhető történeti korszakról tanúskodnak. És fognak tanúskodni most már minden újabb generációnak - mindaddig, amíg az emberi nem igényelni fogja a történelmileg hiteles tanúságtételt. Az 1950-1960-as években Janó Ákos által „jelenidejűnek" megismert pásztori létformának ebbe a könyvbe belefoglalt összképére különösen érvényes a történeti érvényűvé való átlényegülés! Azért elsősorban, mert már akkor is (sőt: egy fél évszázaddal korábban, a magyar néprajzi kutatások hajnalán!) a Hortobágy és Bugac a messzi múlt „még tanulmányozható" élő reliktumaként kínálkozott fel az éppen megszerveződő magyar etnográfia számára. A Gunda-tanítvány és Hajdúböszörményben ifjú muzeológus Janó Ákost is a „velünk élő múlt" tanulmányozásának nagy-nagy lehetősége vezette el a Hortobágy-mellyéki, majd a Bugac-széli pásztorokhoz. Akik azonban - mintha nem vállalták volna, hogy a múltból felejtődtek itt - keseregve mondogatták az érdeklődő idegennek, hogy apáik-nagyapáik életidejéhez képest miminden megváltozott: a pásztori létforma sem olyan már, mint lennie kellene. És közben persze készségesen megmutatták és elmondták neki, hogy milyen is a pásztori létforma a múltnak és a jelennek ezen a metszéspontján. Ahonnan a végtelen időbe: a be nem látható ősidőkbe messze belenyúló pusztai múlt minden apró részletére is rá lehetett látni. Az iskolázott figyelmű Janó Ákos (ahogyan azt a szakmai regula megkívánta tőle) gondosan rögzítette a pásztori vélekedések és személyes vallomások „múlt-jellemzőnek" szánt apró részleteit is és az adatgyűjtés idejéről árulkodó megannyi újdonságot is. Benne van tehát könyvében az „akkori" jelen és az „onnan" jól belátható, a legilletékesebbek: a nagy időt megélt pásztorok által látott pusztai múlt is. Mára már ez is, az is történelem! Ezt a „történelmet" hitelesen megidéző könyv pedig pótolhatatlanul fontos forrásanyag a számunkra. Melynek igazi értékét - meggyőződésem - csak akkor fedezi fel a kedves olvasó, ha ott látja Janó Ákos idős kori, ám a maga ifjú korára is emlékező, tehát afféle számadásra, betakarításra is vállalkozó könyve mögött azt a könyvtárnyi szakirodalmat, mely a magyar etnográfia és folklorisztika másfél-két évszázados története során a pásztori létformáról eleddig felhalmoztatott. Mert ez a könyv a kutatástörténeti előzményekhez képest igazán fontos adalék: az „akkor" még lehetséges, ma már teljességgel lehetetlen híradás a pusztai emberek egykori létformájának múltba süllyedéséről. Szilágyi Miklós 4 7*
