Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)

I. PÁSZTOROK A HORTOBÁGY MELLYÉKÉN - 5. Élet a pusztán - Főzés, étkezés

volt olyan „karika" zsírja, amilyen a gazdának se. A zsírt kaszrolyba töltötték, s mikor kihűlt, a zsír karikába állt össze. (CS. F.) A gulyás, ha éhes volt, „lerántotta" az egyik borjúnak a bőrét, húsát megfőzte, azután a levéből kiszedve, ponyvára kiterítette, s amikor a szél megfújta, egy zsákba öszszeszedte. Délben - a húst a levesbe darabolva -, ebből főzött pirított levest. Ezzel a hússal gyakran főztek öhönt, slambucot is. Ezt a gazda nem vette észre, mert azt sem tudta, hány borjúja van a gulyában. Esztendőben egyszer ment jószágait megnézni. (M. L-né, A. L.) Tűzrevalót nem kellett kivinni a legelőre, mert azt mindig ott szedték, ahol jártak. A nagy kiterjedésű nádasokban gyűjthettek a bojtárok tűzrevalót, de szalmával és kukorica kóróval is tüzelhettek. Néha a gazdától kértek egy-egy kéve szalmát vagy csutkaízíket. A gazda adott is, mert úgy tartotta, jobb ha kér a juhász, mint ha lop. Félt is a fösvény gazda, hogy ha nem segíti a juhászt, az felgyújtja a kazlat. - „Pusztai emberrel nem jó ujjat húzni" - mondták. (P. M.) Télen juhtőzeggel tüzeltek. A juhoktól származó, s az alommal keveredett, letaposott trágyát a hodályban kockaformára felvágták és kirakták a napra száradni. Általában embermagasságú kúpokat raktak belőle, közepét üresen hagyva, hogy a szél járja és szárítsa. Szokás volt, hogy tyúkólat építettek belőle. Egy nyáron háromszor is lehetett a hodályban tőzeget vágni. Tüze nagy volt, nagy „belvilágú" tűzhely kellett hozzá. Sok volt a pernyéje. A kemence fűtésére is megfelelt. Sokan úgy tartották, hogy büdös. Valójában csak akkor volt szaga, ha a tűzhelynek hibás volt a kéménye, s a füst kiáramlott a tűzhelyből. (T. I.) A pásztorok élelmük kiegészítésére madártojást gyűjtöttek. Volt, aki zsákkal járta a Rétet, s azt mindig tele szedte tojással. A túrós galuska olyan lett tőle, mint a sárgarózsa. (A. L.) A nem a pusztán élő, a falkával, nyájjal naponta hazajáró pásztorok a gazdáknál étkeztek. A csürhéseknél ez a szokás meg volt 1934-ig. Este elment a csürhés a bojtárjával a soron következő gazdához vacsorázni. Ott megkapta a másnapi kosztot: kenyeret, szalonnát, s este mentek a következő gazdához. így a csürhések mindig jó koszton voltak, nem volt este, hogy húst ne ettek, bort ne ittak volna. Az egész hétre való vacsorát a bojtár rendelte meg szombaton, sorra járva a gazdákat. Ha a húsból vagy tésztából a vacsora után kimaradt, azt a gazda elrakatta a csürhéssel, hogy vigye haza a feleségének. (E. M.) A bejáró csordások is minden este elmentek a soron következő gazdához vacsorázni. Az előző nap bejelentette a pásztor a soros gazdának, hogy másnap ő következik vacsorát adni. Rendelni mindig a számadó ment, mert neki volt könyve, amibe feljegyezhette, hogy melyik gazdánál volt már. Hogy egy vacsora hány tehén után járt, még az év elején, a pásztorfogadáskor határozták meg. Egy tehén után leginkább egy vacsora járt. Ha valamelyik gazdára nem került sor, vagy több tehene volt, a vacsora árát megfizette pénzben. A pásztorok együtt vacsoráztak a gazdával, de voltak, akik nem 4 76 <§>