Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)

I. PÁSZTOROK A HORTOBÁGY MELLYÉKÉN - 5. Élet a pusztán - Legeltetés

jat neki csapták a legelő közepének, s mehetett a juhász főzni, nem ment a nyáj a legelő szélére, hacsak a szél oda nem húzta. A legelők tagosítása előtt minden pásztor ott legeltetett, ahol jó legelőt talált. Tanyák még nem voltak, a gazdák a pásztorokéhoz hasonló építményeket, kunyhókat, szárnyékokat készítettek, s ha az idő „megesődzött", 2-3 napig is esett, ezekben húzták meg magukat. A tagosítás után csak saját vagy bérelt legelőn volt szabad legeltetni. Ha a juhász más földjére ment és annak gazdája megfogta, minden juh után 2 krajcár volt a büntetése. Ha emellett kárt is tett, annak az árát is meg kellett fizetni. Ha tilosban fogta valaki a más jószágát, elég volt a vezérürü kolompját zálogba venni, a nyájat elengedhette, mert azzal bizonyíthatta a tilosba járást. Időnként lovasrendőrök járták a pusztát, s az illetéktelen legeitetőket megfogták és megbüntették. Éjszaka nem volt szabad legeltetni, mégis akadtak juhászok, akik éjjel kihajtották a nyájat a tarlóra. A juhászok a legeltetési tilalmat úgy játszhatták ki, hogy éjszakára leszedték a juhokról a harangot, hogy a mezei csőszök észre ne vegyék a tilosban legeltetést. Csak arra vigyáztak, hogy a kukoricában, répában kárt ne tegyenek. A legelőn sok volt a „zsivány" juhász. Az a pásztor, akit a gazdája megbízott, hogy lopja meg a szomszédot, a másik nyáj közelében legeltetett, s abból egy-egy juhot a maga falkájához csapott. Kezdetben az egyes jószágfajták legelője nem volt elkülönítve. Aki hamarabb kihajtott, s a legelőn kunyhót épített, annak környékét használhatta. A kunyhók 3-400 méterre voltak egymástól. A pásztorok még örültek is, ha szomszédjuk került, mert baj esetén egymást segíthették, s ráérő idejükben összejöhettek beszélgetni. Arra viszont vigyáztak, hogy a legelők közös használatának a jószág ne lássa kárát. Erdei János nyájjuhász kunyhója mindig a gulya legelője mellett volt. Ha a gulya kisebb térre szorult, a nyáj odébb húzódhatott, de ha a gulya szétterült, a juhokat kellett visszább terelni. Ö nem osztotta azt a vélekedést, hogy a nagyjószág nem legel a birka után, sőt azt tapasztalta, hogy a juh a legelőn lelegelte az avart, ami után jobb fű nőtt a barmok számára. A juh szaga eszerint nem zavarta a nagyjószágot. Mások szerint a ménes rámehetett a gulya legelőjére, de a gulya nem mehetett (nem is ment) a juhok területére, mert a juhok úgy lelegelték a mezőt, hogy ott a nagyjószág éhen maradt volna. A tarlón is meghatározták, hogy annak melyik részére mehetett a gulya, a ménes, a juh és a disznó. Mikor „megesődzött" az idő és jó mező lett, a nagyjószág mehetett vissza saját legelőjére, a juh pedig a gulya helyére. A juhászok egymás legelőjén nem legeltethettek. Egy sarkot kifogtak a legelőből maguknak, oda nem engedték más pásztor juhait. Ha mégis bejött oda más juhász, a „kampó szolgált". A karám környékén 2-300 méternyire is kifogtak a legelőből egy darabot, oda sem engedték a többi juhászt, de ezt a területet saját juhaikkal sem járatták. Ide csak akkor hajtották a juhokat, amikor a legelő többi részén már nem volt fű, meg délben, amikor a juhász főzött, s onnan tarthatta szemmel a nyájat. A rendtartás szerint - mint láttuk -, a juhásznak nem volt szabad a gulya legelőjén legeltetni, de este, amikor a gulya „beállt" (elfoglalta a helyét 4 71 <§>