Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)
I. PÁSZTOROK A HORTOBÁGY MELLYÉKÉN - 2. Juhok, falkák, nyájak
tozott, mert újabban a kevesebb jószághoz is több embert alkalmaztak, mint korábban. A tapasztalat szerint 100 jószágra esett egy számadó és egy-két bojtár. A számadó minden évben kapott jogot egy nagyjószág szabad tartására. Korábban 100 jószág után járt egy jószágtartás. A számadó fiatalabb is lehetett a bojtárnál. A számadó felelt a jószágokért, meg a bojtárokért is, ha baj történt a jószágban, vagy tilosba ment a gulya. Ilyen esetben a számadó fizette meg a kárt. Ha az a bojtár hibájából történt, a kárt a számadó nem vonta le a bojtár béréből, de ilyen esett ritkán fordult elő. A számadó csak akkor nem volt anyagilag felelős, ha a jószágok egymás között okoztak kárt. (M. L.) A szarvasmarhák legszebb példányai a fennálló szarvúak, egyenes derekúak, széles szügyűek, nagyelejűek, vastag nyakúak, vastag tülkűek voltak. A „régi világban" a bika füstös színű, homlokán göndör szőrű, vastag és rövid lábú, vastag szarvú volt. Amelyiknek „kardos" volt a lába azaz „karika lábú" volt, azt kimustrálták. A riskák az 1940-es években kezdtek elterjedni. Szarvállás: Könyökös villás. A szarv előbb előre bukik, majd visszafelé törik. Egyenes villás: A szarv csak előre áll. Csákó: A szarvak széjjel állnak. Gecsu. Hátrafelé áll a szarv. Az ilyen állatot nem hagyták meg, levágták. Ha ökör volt és jó erősnek ítélték, megtartották igás állatnak. Kajla. A fél szarv nem olyan, mint a másik, vagy hátra vagy előre bukik. Ha a bal szarv bukik előre, akkor „sete", ha a jobb, akkor „kajla". Ha a szarv tőből, bőröstől letört, felkötötték és a másikhoz rögzítették. Ha nem vérzett, akkor az visszaforrt. Az ilyen jószágot elkülönítve tartották, hogy a többi el ne mozdítsa a helyéből ennek a szarvát. Ha derékba tört a szarv, akkor nem segíthettek rajta. Ha csak nem jól állt, tudták igazítani. Forró kenyeret húztak rá, amitől a szarv megpuhult. Mikor a cipó kezdett elhűlni, lehúzták és a szarvat igazították. A szarv növését is tudták irányítani úgy, hogy amelyik nem jó irányba nőtt, azt két fa közzé tették és a másikhoz rögzítették. így azonban csak az egyik szarvat tudták igazítani. Ilyenkor megtörtént, hogy a szarv megroppant, de azt visszafordíthatták. E műveletekhez nem minden pásztor értett. Voltak, akik nem szerettek ezzel foglalkozni, vagy sajnálták a jószágot. Ha mégis formálni akarták a szarvak állását, hívtak valakit, aki ehhez értett. A segítségért valami ajándékkal fizettek, például adtak egy „pergelet" szalonnát, de az lehetett néhány kiló is. A rossz szarvú jószágot nem szerette a gazda, eladta levágni még az esetben is, ha jó testű, jól tejelő volt. A borjúk között megkülönböztették a szopós bornyút, amely leválasztás után rúgott bornyú, azután üsző- vagy bikabornyú lett. A tinó egy éves korában rúgott tinó, azután ökör. (ML.) 4 29 i r
