Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)
I. PÁSZTOROK A HORTOBÁGY MELLYÉKÉN - 2. Juhok, falkák, nyájak
szágaik számára igyekeztek legelőt biztosítani. így a termőföldek értéke egyre nőtt, a legelők pedig ennek arányában szűkülni kezdtek. A legelők széleiből a gazdák kisebbnagyobb darabokat választottak le és azokat, szántani kezdték. így a szántóföldek a legelőterületek rovására növekedtek, s a gazdák kezén elaprózódtak. Utóbbihoz az időnkénti kisebb, majd az 1847. évi általános földosztás is hozzájárult. Ez tette szükségessé az 1880-as években történt tagosításokat. A földművelésre fogott területek növekedése és a jószáglétszám emelkedésének kiegyensúlyozására a gazdák közös érdekeit szolgáló hatóság, távoli legelők megvásárlását kezdeményezte, így korábban Vid egy része, Zelemér, Szentgyörgy, később Bagota és Kisszeg, valamint a Kishortobágyi csárdáig nyúló legelők kerültek a város birtokába, ahova a korábbi legelőkről a jószágot, elsősorban a juhnyájakat irányították. 2. Juhok, falkák, nyájak H ajdúnánáson az első világháború előtt a juhok mellett sok volt a nagyjószág is. A jószág mind magyar fajta, a század elején hírmondója sem akadt a riskának (tarkának). A magyar fajta az általános vélekedés szerint szebb volt, ezeket jobban szerették és értékesebbnek is tartották. A magyar marha fennálló szarvú, egyenes lábú, egyenes derekú, széles szügyű, nagy elejű, vastag tülkű. Ha a tinót korán kiherélték, vékony lett a szarva, erre azt mondták: „teh.en.es fejű". A bikák is mind füstös színűek, homlokukon göndör szőrűek, vastag és rövid lábúak, vastag szarvúak voltak. A karikás lábúakat idejében kimustrálták. A riskát az 1940-es évektől kezdték tartani. (M. J.) A nagy jószágtartás idején egy-egy gazdának százával voltak a juhai, vagy még ezernél is nagyobb számban. A belső és külső legelő az 1950-es évek elején 9 ezer hold volt. A belső legelőn a juhok és a csürhe jártak, a külsőn a nagyjószág. Volt a városban mintegy 20 juhnyáj és egy kosnyáj. Egy juhnyájban volt mintegy 150 juh, egy pásztorral. A nagyjószágot két gulya, meg két bejáró csorda alkotta. Egy gulyában 3-500 marha legelt. A két bejáró csorda létszáma mintegy 1100 volt. Ezeken kívül a tedeji legelőn a gazdák két gulyát tartottak, egy tinógulyát és egy szűzgulyát. Ott juhok nem voltak. Amikor nagyon sok volt a jószág, a marhákat koruk és fajták szerint külön gulyában őrizték. Így egy időben lehetett egy nagygulya, egy tarkagulya, egy tinógulya, egy szűzgulya, és egy magyar törzsgulya. A borjúk között lehettek szopósborjúk és a leválasztás utáni rugottborjúk, s üsző- vagy bikaborjúk. A tinó egy éves korában rúgott borjú, azután ökör. (ML.) A második világháború idejéig a böszörményi legelőkön a szarvasmarhák is nagyobb számban voltak. Az 1950-es évek elején Pródon két szarvasmarha csapat volt, egy Bagotán és egy Perzsétén (utóbbi ökörgulya), mindegyikben 400 marha. Egyik esztendőben Pródon, a másikban Bagotán volt több jószág. A legelőkre hajtható állatok számát a Legelőtársulat határozta meg. A pásztorok száma azonban mit sem vál4 27 i r
