Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)

II. ÁLLATTARTÁS, PÁSZTORÉLET A SZANKI ÉS MÓRICGÁTI PÜSZTÁN - Juhászat

vei mind nagyobb tere nyílt a juhtartásnak és vele együtt a tanyák körüli, a földművelő gazdálkodás érdekeihez jobban alkalmazkodó, azt segítő belterjes jószágtartásnak. A puszták felosztása előtt csak a nagyszőrű magyar rackajuhot ismerték. Nagyobb gazdaságokban azonban már a századforduló előtt a merinói fajta is elterjedt. Az első világháború idejétől tartották a brecák, fecske és cigándi elnevezésű, meg a nagy testű, sodrott szarvú verbecsnek nevezett angol juhokat. Gtóbbit elsősorban húsáért kedvelték. Ez újabb fajtákat, szemben a rackával, nem is juh, hanem birka, birge, bürge néven emlegették. A merinói birka rövid, vastag testű, apró szőrű. Egy birka 7-8 kg gyapjút adott, míg a többi csak 3-3,5 kg-ot. Tej- és húshozama azonban kevesebb. A merinói bárány választáskor csak fele a verbecsnek. (Jtóbbi 60-70 kg-ra is kifejlődött. Legjobb, legzsírosabb, legsűrűbb teje a merinóinak van. Subának az újabb fajták közül a brecák juh bőrét tartották legjobbnak. Szintén nagy testű, nagy szőrű, fekete vagy fehér bundájú. Subának egy éves korában vágták le a bárányt. A fecske a verbecs és a merinói keresztezésével jött létre. A cigándi közepes testű, apró szőrű. Azok a gazdák, akiknek egy nyájra való birgéjük volt, juhászt fogadtak hozzá, azok pedig, akiknek kevés volt, maguk őrizték, vagy a család valamelyik tagjával őriztették. A birgéket Szent György-nap körül kezdték kihajtani a legelőre. Hajó idő volt, a nyáj karácsonyig legelt. Karácsony előtt azonban már takarmányt is adtak neki, szénát vagy bükkönyös zabot. Amikor már nem lehetett a birgét kihajtani, kosarazták, azaz kosárral hordták neki a takarmányt. AXIX-XX. század fordulója előtti időkben, ameddig a fejésre nem került sor, a juhászok nyájaikkal vándoroltak. Ott hált meg a juh, ahol ráesteledett. A karámot a juhászok nem vitték magukkal, szabadon hált a birge. Csak a heti eleséget, iszákot, bográcsot, szolgafát vitte magával a juhász a szamáron. Az iszák soha nem volt szárazhús nélkül. Fejés idején már nem lehetett így vándorolni, minden éjszakára visszament a nyáj a karámhoz, ahol a fejés és a tej feldolgozása történt. Az elletés Mátyástól (febr. 24.) Józsefig (márc. 19.) tartott, a fejés május végén kezdődött és tartott Szent Mihályig (szept. 29.). A karámot nádból építették. Hossza mintegy 50 m, szélessége 30 m volt. 4-5 méterenként oszlopokat ástak le, azokhoz kapcsolták a karám előre elkészített nádfalát. Szélesen nyíló bejáratát kerítésszerűen lécekből szegezték össze. Nem volt állandó helye, legeltetés közben 1-2 hónaponként, amikor a juh felélte a mezőt, szétszedték és tovább szállították. A juhász a maga számára a karám mellett kunyhót is épített. Két ágasfát ásott le a földbe, azokra szelemenfát helyezett, majd két oldalt megrakta náddal. A kunyhó elejét és hátsó végét is korcolt nádból vagy vesszőből készítette. A juhász a kunyhóban tartotta minden holmiját, szerszámait, subáját és élelmét. Ha odább költözött, a kunyhót a karámmal együtt felszedte és az új helyen megint felállította. 4 162 *