Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)
I. PÁSZTOROK A HORTOBÁGY MELLYÉKÉN - 1. Határhasználat és a jószágtartás múltja
kai: szárcsával, libával, bölömbikával és sirállyal. Ahol nem volt nagy víz, a „tocsogóban" megnőtt a víziperje és a sás. A ráhajtott jószág átcammogott rajta, így kerülhetett szárazabb legelőre. Később a víz leapadt, a föld megszikkadt, s a jószág már nem vágta fel a lapályt, ráhajthatták a gulyát vagy a nyájat. A pásztorok a legelőre nagyon vigyáztak, mert az a jószág számára nagyon értékes volt. A vadvizes, zsombokos helyeket a jószág járta, méginkább a sertés nyájak. Vizes időkben, amikor a mélyebb helyeket ellepte a víz, azokat két-három évre elhagyták, a jószágot a szigetekre hajtották. Akinek tűzrevalóra vagy nádra volt szüksége, annyit vihetett, amennyit akart. Később a Réten felépült tanyákat télére kiadták szegény embereknek, ahol a tanyás 3-4 köblös földet művelhetett és emellett halászhatott is. A Fürdős és Vicskus zugaiból az 1950-es években a Bábaér vezette le a vizet a Kisződéren és a Nagyződéren keresztül Dombszegnél került az a Fűrérbe, onnhan a Malomérbe, majd az (Jsztatóba és a Nagylaposba. Göndörrónából és a Veresnádból még az 1950-es években sem foly le teljesen a víz. (M. M.). Hajdúnánáson sok vizes terület volt, de mély vizek nem voltak. A pásztorok gyakran a vizeken át hajtották más legelőkre a jószágot, ott mentek át, ahol „víkonyabb" volt a víz. Nyáron mezítláb vagy bocskorban, ősszel és télen csizmában járták a vizeket. Ha belement a víz a csizmába, odaát tüzet raktak és kiszárították. A jószág átgázolt a vizeken, s ha az a gerincükön átcsapott, a puli segített áthajtani a gulyát. Ha a pásztor nem tudott úszni, megfogta az egyik tehén farkát, s a vizén átvontatta magát. Tavasszal deszkából készített tutajjal hordták át a vizén a jószágot, meg a terményt. (A. L.) Tavasszal a ződérben nőtt meg legjobban a víz. A Rétről csak az 1930-as évek végére apadt ki. A legelő is sok volt. Nem kellett a népnek a föld, mindenkinek volt annyi, 10-15 köblös, amennyit maga meg tudott művelni. Olcsó volt a föld, 3-4 nagyjószág árából lehetett venni 3-4 vékásat. A legelőket az első világháború után kezdték kiosztani és felszántani. Addig az emberek jószágtartásból éltek. Hajdúnánáson a XIX. század végén még nem volt úgy „felrangosítva" a város, mint a későbbi időkben. Járda nem volt, a járókelők szinte beledőltek a sárba. A szülők a hátukon hordták gyerekeiket az iskolába. A város szélén 4-500 öles kertek voltak, azon krumplit, répát termesztettek. A pusztai kertekben csak elvétve voltak hodályok, ahol a juhokat tavasszal ellették. A juhok egész télen kint voltak a rétségben. A kerteket deszka kerítéssel vagy sövénnyel határolták el egymástól, a legkorábbi időkben pedig kerítések egyáltalán nem voltak, csak árkok. Később ezeket a kerteket gazdáik eladogatták, a szegényebb nép ott építkezni kezdett, mert a telkeknek való kertek olcsók voltak. (O. A.) A hajdúböszörményiek az 1609-ben kelt letelepítési oklevelükben meghatározott birtokaikhoz a XVIII. század közepén, az akkor már puszta Pród mellé megszerezték Vid egy részét, Zelemér és Szentgyörgy pusztákat. Pród falut még II. Mátyás királlyal kötött egyezmény alapján Báthory Gábor fejedelem adta a hajdúknak. Mindez megalapozta az itt letelepült hajdúk nagyarányú állattartásának lehetőségét. A határban lévő legelők 4 14*
