Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)
Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"
Gyulával, de pár nap múlva, ők is tovább mentek. - Még ott is kijártunk Szirovica Pistával az erdőre vadászni. Az még emlékezetes maradt, hogy Karácsony első napján is akartunk lőni valamit, hogy a nevünk napjára legyen valami, de olyat fagyott azon az éjszakán, hogy a kopogástól a vadak előre menekültek. Már visszaindultunk, mikor a szérűskertből egy nyúl az erdőnek futott. Mindjárt elvetettük magunkat, ha eltalálnánk, Pista lőtt előbb, a nyúl egyet fordult és elterült. Mindég nekem volt jobb vadászszerencsém, de akkor Pista a nagy örömében elkezdett a fagyon táncolni. (És milyen az emberi sors, órára pontosan, pont egy hónapra rá, 1945. január 25-én, Pistát a Vértesben, a támadásban, éppen úgy találta el a golyó.) Este a nevünk napjára csak meglett a vacsora, a nyúlhoz vettünk egy kacsát és a szomszédasszonyok jó vacsorát készítettek belőle, bor is lett, ami jó is volt, de kiderült, hogy almabor volt. Azért csak megültük a nevünk napját hajnali két óráig. Akkor még, gondolni sem mertünk arra, hogy az volt az utolsó, még jónak mondható napunk, esténk. - Mert a Mezőhegyesen eltöltött három év, az első fél évet leszámítva, életem legkönnyebb időszaka volt. A menekülés három hónapja, az is elviselhető volt. De ami utána következett. 1944. Karácsony másod napján, a nevem napján, alig hogy lepihentünk, hajnali négy órakor ébresztő lett és minden holmikkal, ládával sorakozó lett a raktár előtt. Új ruhába lettünk öltözve, én még annyit eltudtam intézni, hogy a már másodszor újonnan fejelt csizmám, meghagyták a lábamon. (A lábamon már 1943-ban kisebb műtétet végeztek, a seb begyógyult.) Ott állott két sárga autóbusz, és elindult velünk Győrnek, a Dunán át Dunaszerdahelyre. Onnan visszairányítottak egy Dercsika nevű község határában lévő majorba. Ott karabélyt, éles töltényt osztottak ki és délután a magas fákról lelövöldöztük a madárfészkeket. Ez lett a harctérre a katonai kiképzésünk. Késő délután nyerget, kantárt, oldalzsákot osztottak ki, onnan irány egy istállóhoz, ahol a jász-kun huszár osztály ló állományából hátas lovat adtak. - De milyen hátaslovat, Nagyon legyengült lovat. Karunkon a kantárral, cipelve a Katonaládát és egyéb holmit, elindultunk a községnek. A fő utcán állj parancs szó, a huszár tiszt kiadta a parancsot. „Katonák! A ládákat és minden egyebet, a civil házaknál el kell helyezni. Ha jövünk vissza, magukhoz veszik. Mindenki csak annyit hagyhat magánál, ami a baloldali nyeregtáskába és a hátizsákjába el tud helyezni." - Annyira emlékszem, hogy egy templommal rézsút szemben, egy paraszt háznak a padlásán, a kémény mögé helyeztem a katonaládámat és egy bőröndöt, benne a civil ruha, egy extra pisztoly, fényképezőgép, sok fénykép és több értékes dolgok. (Többmint négy esztendő múlva, Jasi-nál tértem haza, a hadifogoly vonattal.) Szólt a parancs, hogy nyeregbe, indulj. Alig, hogy elindultunk, balra egy földútra tértünk. Összevágott, fagyos út volt. A lovam éreztem, hogy nagyon gyenge, alig vánszorgott alattam, majd orra bukott. Biztattam, ha felállna, de csak nyögött. A menetet bezáró huszár tiszt megáll, a karomra akasztja a kantárja szárát, tapogatja lónak a lábaszárát, nyúl a pisztolyáért, a lovamat fültövön lőtte. „A nyerget, kantárt szerelje le és hozza utánunk." Elindulok a vállamon lévő felszereléssel a távolban zörgő szekerek után bukdácsolva, majd a faluban értem utói, ahol megálltak. Azt a parancsot kaptam, pakoljak fel a szekérre, azon 98
