Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"

Központba vigyem. Az egész állomány jeltelen pej szőrzetű lovak voltak. - A Damaszkin őrnagy úr azt mondta, neked fiam minden lovat, az árnyékáról meg kell ismerni. - Ahhoz, volt is nekem elég jó tehetségem. A származása pedig, a tábla ott függött a falon, mindegyiknek a zabolásra lekötése helyén. Egyébként, a lovak csak a zabolásra lettek lekötve, máskor szabadon voltak a szalmával lealjazott istállóban. A szálas takarmány is, középen végig volt hordva rudasokban. - Az állományt nem kellett ápolni, csak a hátas és az igás lovakat. A hátas és az igás lovak, külön istállóban voltak. Én naponta vittem a sárló lovakat, a hátas mellé fűzve volt, hogy négyet is. A délelőttöm azzal telt el és volt, hogy már a legénység megebédelt, az én ebédem már félre volt téve. Összevágott, fagyos földúton mentem és volt, hogy négy is a hátas mellé volt fűzve és olyankor baj volt velük. Hideg, fagyos tél volt akkor, volt hogy még február elején is mínusz húsz fokig lement a hőmérő szála. - Úgy történhetett meg velem, Hogy a csizmám javítani kellett küldeni, a tartalék csizma meg annyira szűk volt, hogy kapcát sem tudtam bele húzni. Négy kancát vittem a hátashoz fűzve a Központba. Nagyon sok baj volt velük az összevágott fagyos földúton, szembe a szeles, havas hó pustolással. Az egyik ló előre tört, a másik húzatta magát, több időbe került mire beértem, a lábam a szűk csizmában feszült a kengyelbe. Mikor leszálltam a nyeregből, nem éreztem a lábam ujját. Visszafelé már nem volt baj a lovakkal, hamar kiértem velük. - Mire asztalhoz ültem ebédelni, már fájt a jobb lábam. A fiúk lehúzták a szűk csizmát a lábamról, a jobb lábamon a hüvelyk új meg volt fehéredve. Hogy a kályha mellett ültem, kezdett nagyon fájni. A parancsnok azonnal szekérbe fogatott és orvoshoz vittek. Múltam huszonkét éves, akkor kerültem életemben először az orvoshoz. Azonnal bevittek a kórházba, ott ismertem meg a patikaszagot. Az egyik szobában ahová elhelyeztek, már hárman voltak katonák fagyással. Mikor lekezelték a lábam seb maradt utána és véres lé folyt belőle. Bekötözték, fekete kenőcsbe került a seb, mellyel két hétig kezeltek. Ott jól ment a sorunk, még akkor apácák kezeltek és sajnálták a szegény katonát. A seb nem gyógyult be, állandóan levelt, de nem fájt. Két hét múlva a gyengélkedőre kerültem és pár naponként jártam kötözésre. A gyengélkedő a földszinten volt a raktár mellett, lettünk benne heten. Volt velünk egy pesti, Rocskár nevű, nálunk idősebb katona. Úgy ki volt öltözve, mintha rá lett volna szabva a ruha. Összebarátkozott a raktárossal, azért tudta úgy kicsípni magát. Én is megtaláltam a módját, hogy jó ruhába öltözzek, még a csizma is sikerült. Nehezen akadt a lábamhoz megfelelő nagy csizma. Volt ott a raktárba, a Kása alhadnagy által selejtbe leadott nagy csizma. Még azt is el tudtam intézni, hogy a műhelybe a lábamhoz, méretre megfejelték. A lábam nem fájt, már menni szerettem volna vissza a pusztára, nem éreztem már magamat jól a semmittevésben, kedveltem is az új beosztást. A lábam nem fájt, az újonnan fejelt csizmában, már megfért a lábam, de tovább kellett járni a kezelésre, állandóan a fekete kenőcsbe volt a seb. 92