Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)
Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"
Nyáridőben, betakarítás idején, nagyobb részben vendégoldallal jártak a szekerek és embernek kellett lenni ahhoz, hogy lucernából, szénából még csak könnyebb volt, de szalmából, de különösen törekből, pelyvából már nehezebb volt megmutatni, hogy érti a dolgát, aki rakta. Szégyen volt, ha valaki az úton felborult és gúnyolták, ha az útfélen újra kellett neki rakodni. Az is számított, hogy ki hogyan tartotta a rendben a szekerét, Hogy kié hogyan kotyogott és kié hogyan zörgött. Apám hiú is volt rá, hogy a miénk mindég szépen kotyogjon. - Tréfának is keserű volt. - Egy este jöttünk haza az országúton a temető mellett, apám mondja nekem. - „Hej gyermekem, ha meghalok, ide temessetek a temető erülső szélére, oszt ne tegyetek mélyre, had hallgathassam a szekerek kotyogását." - A rendben tartott szekérnek kellemes is volt a kotyogása, de hol vannak már azok a rendben tartott szekerek, melyek szinte beszélgettek és higgadtságot diktáltak. Nem feledkezhetem meg a régi jó szomszédokról. Kállai János bácsiról sem. Tipikus régi, józan parasztember volt, ő volt a faluvégének a bölcse. Nagy család volt, illetve második házasságával két család kelt egybe. János bácsinak is három fia volt, a komájának is három fia volt. Mindketten a harctérre kerültek, a komája hősi halált halt, a János bácsi felesége pedig, míg ő a harctéren volt meghalt. János bácsi a háború után a komája feleségével kötött házasságot. Példás házas életet éltek. Horthy Miklós testőrparancsnoka, vitéz Lázár Károly Balmazújvároson kapott száz hold szántót. János bácsi azt bérelte, hogy a nagy családjának munkája legyen. Példásan, nagy egyetértéssel dolgozott a nagy család. János bácsi már a hetven éven felül volt, a feleségével Borcsa nénivel itthon laktak a háznál. Mind a ketten nagyon barátságosak voltak. Nyári estéken még dologidőben is, az estebéd (vacsora) után szüleim rövid időre kiültek az utcai padkára. Nagy, széles padkát csinált apám az ablak alatt. János bácsi már jött is a görbebotjával, leült apám mellé a padkára, A csutorás pipája is mindig a kezébe volt. A ló volt a legkedvesebb témája és minden jó lovat ismert a faluban. A felsővégi szekerek, ha letértek a jó kúthoz itatni, a Keleti utcáról a mi utcánkra fordultak be, az Árpád utcán jártak végig. A Felsővégen több volt a jómódú ember, akik jobb, szebb lovakkal jártak. János bácsi tömte a pipáját, még be se fordult az utcába a szekér, már a kotyogására mondta, hogy jön a csáti Csigéék szekere. Már a házunk elé ért a szekér, János bácsi mondja: „Ezeknek a nyerges lovuknak az elődjét, még a háború előtt, a Kiss Gábor apjától vették, - közben a padka deszkáján elhúzta a piros mérgű gyufát, de beszélt tovább. Ellátta a családot jó lovakkal, - közben a gyufa a körmére égett, a pipába nyomta, míg füstölni kezdett, tovább folytatta a mondandóját. Ahány rumundát eladtak utána, oszt annyi hold fődet vettek belőle" Egyik este is ment a terefere a házunk előtt, a Borcsa néni is leült anyám mellé a küszöbre, de nem sokára leesett a feje, aludt. A Horváth Mari néni, a Bányai Eszti is jött a csapos kútról, letették a vizes bádogot a fa tövéhez, hogy halljanak valamit. Volt a Keleti utcán egy özvegyasszony, a lánya szolgált egy módosabb embernél, akinek beteges volt a felesége, de éjjelre minden este hazajárt az édesanyjához. Azon az estén is jött hazafelé a lány az 85
