Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)
Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"
Még egyedül voltam a táblában, nagy buzgalommal kezdtem a munkát, előző évben egy sort vittem apám mellett de akkor két sorral kezdtem. Emlékeztem rá ahogy apám mutatta. Nem baj, ha a kis répa kidől, majd felállt az, ha meg akar élni, hogy a kis muhar ott ne maradjon a tövén. Az első kapálást jól végeztük, hogy mindenhol érte a kapa éle, még a kapa sarkával ritkítottuk is a répa sorját, ami az egyelésnél sokat jelentett. A jó gőzekeszántás meg olyan volt, mintha a homokban játszottam volna. - Én már a hatodik sort egyeltem a harmadáig felfogott fogásban, mikor kijött pénztáros Zsúpos család a szomszéd répába. Szekéren jöttek vagy öten fiúk, lányok, még akkor elkezdtek reggelizni. A Zsúpos Jani bácsi, markában a kenyérszalonnával oda jön hozzám. „Hát te mit csinálsz, te fiú te, csak legázolod a répát, tönkre teszed a grófot. Ha jön Varga Márton bácsi hazazavar, nem ad jövőre apádnak répát." Én csak annyit mondtam a Jani bácsinak, „Nem a." Mintha a véremben is benne lett volna a tudat, hogy én jól dolgozok és hajtottam tovább a munkával. Én láttam, hogy a Zsúpos családnak több baja lesz a répával, mert az első kapálást farolva, egy félnap elporolták, az egyelésnél meg töltögették a kis répát, hogy el ne dőljön, a kis muhart meg a lányok ott hagyták a répa tövén. - Jó gazdálkodók voltak, de ahhoz a munkához nem volt érzékük. A mi családunknak meg nagy gyakorlata volt hozzá. - Akkor még nem volt meg a technika a répához, mint ma. Többszörös munkával járt a répa. Én mint tizennegyedik éves gyerekember, látva a szülők törekvését és, hogy apám azzal küldött engem a répába, hogy legyen benne valaki, feltámadt bennem valami ösztön, túlbuzgóság, hogy én megmutatom, én nem csak valaki vagyok és mire leszek képes. Hétfőn kora reggel kezdtem, este is későre mentem haza, szüleim már keresésemre akartak indulni. Azzal hárítottam el, hogy Varga Lacival a fasoron verebésztünk, de a világért sem dicsekedtem, hogy milyen sokra értem. Másnap reggel is hajtott a buzgóság, este is kint tartott. - Hétfőn reggel kezdtem a hold répához, csütörtök délután négy órára, mire jött Debrecenből a kofavonat, ki lett a répánk egyelve. - Visszanéztem a már szépen zöldülő répasorokra, felálltak azok a kis répák, megakartak élni. - Oly különös jó érzés volt az akkor nékem. Talán az hatott rám, hogy egész életemben a munkában örömömet kerestem és találtam meg. Este, mire szüleim hazajöttek a szekérrel, már én nyitottam ki a kaput. Apám mondta, „Na, tudtam én, hogy megunod, hogy időre haza jöttél." - „Nem untam én meg, ki van egyelve a répa," - mondtam. Ki az apád ez meg az, mondta apám. Én meg erősködtem, hogy akkor nem volnék itthon. - Apám csak nézett. Fogd ki fiam a lovakat, kösd be az ólba, adjál nekik. Azonnal indult apám, hogy megnézze. Fél órányi járásra volt. A jászlat rendeztem a lovak előtt, anyám fejte a tehenet, mire apám haza jött. Anyám kérdi, mi van, csakugyan megcsinálta ez a fiú, jól csinálta? - Meg csinálta, jól csinálta, de hogy az apja istenibe tudta ilyen hamar megcsinálni. - Én meg nőttem, ott a lovak között. Meg mutattam, valaki lettem. Apámnak, még a piacon is mondták, „Te István, micsoda fiad van neked. Ahogy annak a fiúnak a keze járt és milyen jó munkát végzett. Mi négyen három nap alatt végeztük el azt a munkát." 83
