Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Győrfi Péterné: Családom története

Az ötvenes években a kamrában már egy marék liszt sem volt. Az emberek addigra a TSZben dolgoztak. Mire év végén fizetni kellett volna - hogy, hogy sem? - még a dolgozók tartoztak visszafelé. Legyen mit ledolgozni a következő évben. Minden családnak megvolt, hogy mennyi kenyér jár egy napra. A kenyeret a Berecz Józsi bácsi tanyájába szállították ki. Oda kellett érte menni. Ez a tanya a miénkhez nem messze volt. A Bereczek kuláklistán voltak, csak azért nem zavarták ki őket a tanyából, mert - tudván, hogy mi vár rájuk - gyorsan aláírták, hogy belépnek a TSZ-be. Édesapám is ment a mindennapi kenyérért. Ott sorba álltak és kiosztották mindenkinek, amennyi járt. Dobi Róza, aki édesanyámnak unokatestvére volt, szintén megkapta a kenyeret. Hazafelé menet nem bírta az éhséget, rágni kezdte a kenyeret. Papa szólt, hogy ne egye már meg a kenyér végét, vigye haza egészben. „Jóska bácsi, nem bírom ki, olyan éhes vagyok," Dobiék, amint már írtam, a szomszéd tanyában laktak, ami a Dobi nagyapám hagyatéka volt. Pista, aki akkor még nőtlen fiatalember volt, szintén a TSZ-ben dolgozott. Délben kifogta nálunk a lovakat és ebédidőben hazamehetett ebédelni. Ő azonban nem ment, csak ácsorgott az ólajtóban. Édesanyám szólt neki, hogy miért nem megy haza? Pista azt felelte, hogy nincs odahaza egy falat ennivaló sem. Mama épp krumplis galuskát főzött. Behívta az unokatestvérét és megebédeltette.Ilyen világ volt. Papa napfeljöttől naplementig keményen, szinte megállás nélkül kapált egy csapott vödör szemetes tengeriért. Ma egy fél órát sem dolgoznának érte. Ez a kép Csige István bácsiéknál készölt. Cséplés után a búza zsákokban a szekérre van rakva. Elől Csige István bácsi, aztán édesapánk, majd Szondi Józsi bácsi és Csige János bácsi 50