Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)
Győrfi Péterné: Családom története
Azelőtt írtam, hogy Király Ferencről és családjáról később írok. Ő a Nanuka legfiatalabb húga: Juliánná. 1918-ban született. Jól tanult, polgári iskolába járatták a gondos Dobi dédnagyapámék. Király Ferencné lett, a férje férfi- és női szabó. Édesapám azt mondta, hogy olyan szép és takaros ruhát, öltönyt Újvároson senki sem varrt, mint Király Ferenc. Úri szabó volt. Ő is katona volt, de valahol átöltözött és hazaszökött. 1944. november elején be volt rendelve az oroszokhoz robotra. Varrt az oroszokra. Amint az egyik nap ment az utcán, kiabálták, hogy minden hazajött fiatal jelentkezzen, semmi bántódása nem lesz. Ferenc is odament, gondolván, essen túl ezen is. Aki odament, összefogdosták, a bánlakosi iskolába gyűjtötték és bevitték őket Debrecenbe. Onnan néhány nap múlva vitték el Oroszországba „málenkij robot"-ra. Sohasem tért haza. Amikor a fia 15-én megszületett (novemberben), még Debrecenben volt a gyűjtőben. Egy ismerős asszony ment a férjét keresni, az még odakiabált neki: Király úr, megvan a kisfia! Sohasem látta többé a családját. Akik visszajöttek, úgy mondták, hogy még a hetekig tartó úton, kifelé menet meghalt. Könnyű, átmeneti ruhában indult el otthonról, meleg alsóruha nélkül. Úgy gondolta, délre otthon lesz... Az oroszok bejötte után Újvároson is hatalomra került a gonoszság és a butaság. Mamától hallottam, az oroszok által kijelölt rendőrkapitány a betűket sem ismerte rendesen. így írta alá a nevét: „bendőrkapitány". Rettegve és reménykedve várták haza a férfiakat. Sokuknak a halálhíre jött. Amint már írtam, édesapám 1945. november 9-én jött haza. Erről részletesebben írok később. Édesanyám azt mesélte, hogy talán 3 hetes sem voltam, amikor ismét visszament a tanyára - immár két gyermekkel. Addigra a frontról hazakerült a Nanuka egyik húgának a férje, Dobi Sanyi bácsi. Sanyi bácsi, a Róza néni férje, nagy, tagbaszakadt, dolgos, jámbor ember volt. Újváros, és Hortobágy között, a Horton volt a tanyájuk, földjük, ott gazdálkodtak. A háború mellett a tanyát ott kellett hagyni, mert a kövesút mellett volt, nem lehetett ott maradásuk. Újvároson viszont a tehénnek nem volt ennivaló. (A tehén fontos szerepet játszott minden családban a gyerekek étkeztetése miatt.) Édesanyám szólt Sanyi bácsinak és Róza néninek, hogy jöjjenek ki a nagyhegyesi tanyára vele. Van ott elég ennivaló mindenkinek, van két szoba, elfér mindkét család, a férfi pedig minden családban nagy kincs volt a magukra maradt asszonyok segítségére. A kóborló oroszok nem voltak olyan bátrak, ahol egy fiatalabb férfival is találkoztak, az állatokat is el kellett látni. így hát a Szabó dédszüleim által épített tanyában húzódott meg a még jó erőben lévő Szabó dédnagymamám, az édesanyám két gyermekével és az előbb említett Sanyi bácsi, Róza néni és a gyermekeik. Tél lett, nagy hó volt: 1944-45 tele. Elkopott a só és még néhány dolog. Édesanyám a szomszéd tanyában lakó Juhász Jenőné Tóth Róza nénivel elhatározták, hogy elmennek gyalog Szoboszlóra a legszükségesebb dolgokat megvenni. Sanyi bácsi szólt, hogy el ne induljanak gyalog, majd ő befogja a Szedrest, szánkóba ülnek, könnyebb is lesz és gyor37
